Nyírbátor

Huszonkét éve igazgatója az egykori nyírbátori csecsemőotthonnak dr. Józsa Borbála. A közelmúltban az intézmény neve profilbővülés miatt megváltozott: a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Gyermekvédelmi Központja lett a megye egyik legrégibb intézményének az elnevezése. Az igazgató főorvos asszony, aki maga is gyermekorvos, anyaként mélységesen átéli az itt nevelt gyerekek szociális és egészségügyi hátrányait, ugyanakkor vezetőként jól tudja, igen sokat kell tenni ahhoz a társadalomnak, az önkormányzatnak, és az egyes intézményeknek, hogy a sorsukat itt kezdő gyermekekből a társadalom megbecsült polgárai legyenek. Talán túlzás, de a napi gyakorlat alátámasztja, hogy időnként heroikus küzdelmet folytatnak egy-egy állami gondozott gyermek pályára állításáért.

Kisvárdán született 1951. november 25-én Józsa Borbála. Édesanyja, lánykori nevén Gyüre Lenke, ma 75 éves, dolgozott a termelőszövetkezetben, a vendéglátásban. Édesapja, néhai Józsa András, a tuzséri Erdértnél dolgozott. Testvére, Judit, a Debreceni Orvostudományi Egyetem Külkereskedelmi Főosztályát vezeti. Férje, dr. Gaál Mihály, az egykori rendelőintézet, ma a Humán Centrum Szakorvosi Kft. ügyvezető igazgatója.

A harmincéves Nyírbátor városban három évtizede élnek, a házaspár mindkét tagja vezető beosztást tölt be a településen. Gaál főorvos négy éven keresztül a város alpolgármestereként szolgálta a köz ügyeit, megbecsült tagjai Nyírbátornak. Házasságukból két fiú született: Mihály utolsó éves jogi egyetemista Debrecenben, András másodéves a Budapesti Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán.

Kisvárdán a Bessenyei-gimnáziumban érettségizett 1970-ben, majd a Szegedi Orvostudományi Egyetemen vette át diplomáját 1976-ban dr. Józsa Borbála. Négy éven át a megyei kórház gyermekosztályán dolgozott, közben 1977-ben kinevezték a nyírbátori csecsemőotthonba. Előbb intézeti orvos, majd 1981. július elsejétől ő tölti be az igazgatói posztot. Akkor még csak a 0–3 éves korig terjedő korosztállyal foglalkoztak, ma pedig 24 éves korig élhetnek itt a fiatalok. Ez a változás annak tudható be, hogy a gyermekvédelmi törvény értelmében módosult a rendeleti szabályozás, és mindenekelőtt változott a közgondolkodás az állami gondozott gyermekek ellátásáról, neveléséről.

A hagyományos gyermekotthoni profil mellett – a nyírbátori intézményben 40 kisgyermeket látnak el ebben a formában – megjelentek a lakásotthonok. Ötöt központi pénzből, kettőt dr. Józsa Borbála sikeres pályázata alapján indítottak el. Jelenleg 72 fiatal lakik a hét lakásotthonban. Ezeknek az a lényege, hogy megtanulhatják a társadalmi együttélés szabályait, a hétköznapi élet sokszínűségét, és az önellátás parancsoló szükségletét a fiatalok. Akkor foglalhatnak egy helyet a lakásotthonban, ha 18 éves koruk után is tanulnak. Utógondozói szerződéskötés után fizetnek az itteni ellátásért. A lakásotthonban élő fiatalok nyugodtabbak, jobbak a tanulmányi eredményeik, erősebb a kötődésük. Ezért igyekeznek a munkabeosztásokat úgy szervezni, hogy lehetőleg állandó felnőttek lássák el őket. A lakásotthonok működési költsége azonban jóval meghaladja a gyermekotthonokét, éppen ezért bármennyire is hasznos ez a szervezeti forma, nem tudnak újabbakat indítani.

Újratermelődik a hátrány, mind szociális, mind egészségügyi értelemben. Dr. Józsa Borbála konkrét eseteket sorol, amikor a legodaadóbb gondoskodás ellenére is visszavágyik a lehúzó környezetbe a fiatal. Hiába mondja azt neki az igazgató asszony, hogy van annál jobb élet is, minthogy a telepen munka nélkül, segélyből tengődni, sokszor kell gigászi küzdelmet folytatni ennek a gondolatnak a megértéséért. A megértés és az elfogadás között fényévnyi a távolság, de a gyermekvédelmi szakemberek, élükön az igazgatónővel, mindig ápolják a reményt, hogy sikerül a társadalom megbecsült és értékes tagjává nevelni az itteni fiatalokat. Munkájuk eredményét jelzi az is, hogy sok gyereket adtak már örökbe, például Svédországba, az USA-ba, Olaszországba, Dániába, Dél-Afrikába. Ahogy a bentlakók életkora emelkedik, úgy csökkennek az örökbeadási esélyek.

Ezt a helyzetet nehezíti az is, hogyha a nevelőszülők már nem bírnak a kamaszodó fiatallal, végszükség esetén behozzák a gyermekotthonba. Egy „félig nevelt” gyermek szokásait, gondolkodását megváltoztatni, fejleszteni csak egy szülő tudja, mennyire nehéz. Örökbe adni őt lehetetlen.

Ezért nagy teher hárul a gyermekfelügyelőkre, gyógypedagógiai asszisztensekre és gyermekterapeutákra, hogy a hozott szociális és a 40 százalékban egészségügyi hátránnyal is küzdő fiatalok a társadalom felelősségteljes tagjai legyenek. Szabadidejében az igazgatónő olvas, egzotikus országokba utazik a családjával, és azon vívódik, hogy lehetne még nagyobb eredményeket elérni a gyermekotthonban.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 15. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)