Nyíregyháza

Ha valakire ráillik a jelző, hogy klasszikus értelemben vett népművelő, akkor Cseh Sándorra mindenképpen. Erre vágyott fiatal kora óta, ezt tanulta, évtizedek óta ezt csinálja, és a mai napig is a folyamatos megújuláson töri a fejét, amire az élet is rákényszeríti.

Ramocsaházán született 1950-ben, földműves szülők gyermekeként. Ma is falusinak vallja magát, s noha rég elszakadt a szülői háztól, az állandó lakcíme még mindig oda van bejelentve. A körülmények meghatározták indulását: az olcsóbb buszjegy döntötte el, hogy nem Nyíregyházán, hanem Baktalórántházán végezte a gimnáziumot. A jó tanároknak és az elhivatottságának köszönhetően a debreceni tanítóképző főiskola népművelés–könyvtár szakán folytatta tanulmányait. Mint mondja, világéletében arra vágyott, hogy falusi népművelő lehessen. Gimnazistaként – egy kicsit a korszellemnek megfelelően – valóban meg akarta váltani a világot, amit ő a kultúra vidéki terjesztésén keresztül képzelt el. Segíteni akart közösségek kialakításával, s azzal, hogy a szegény emberek közelébe viszi a kultúrát. Mélyen hitt ebben, s a sors iróniája, hogy sohasem dolgozott falun.

A diploma megszerzése után, noha próbálkozott Szabolcsban, a hajdúszoboszlói Szakszervezeti Üdülő kultúrosaként kapott állást. Egy évtizeden keresztül heti rendszerességgel kellett megtöltenie egy nagytermet nézőkkel, ami sikerült is, hiszen Hofi, Korda Györgyék vagy a Rajkó Zenekar igazán népszerű fellépők voltak. A reggeltől éjszakáig tartó, heti egy szabadnappal járó munkához tartozó szerény fizetést idegenvezetéssel egészítette ki, de sohasem unta meg a szállóvendégek számára monoton munkát. A nyolcvanas évek első fele hozta meg a váltást.

Megházasodott, s mivel a lakás Nyíregyházán várta az ifjú párt, a megyeszékhely Szakszervezeti Móricz Zsigmond Művelődési Házába került népművelőnek. A számos tennivaló mellett olyan csoportok tartoztak hozzá, mint a mai híres gárda elődje, az Ifjúsági Fúvószenekar és Majorette-csoport, valamint az akkor még 400 tagot számláló Szabolcs Volán Néptáncegyüttes. Ha kellett, a gálájukon akár még konferált is.

Ezerkilencszáznyolcvannyolctól már igazgatóként irányítja az intézményt, amiért sokat tett. Pályázati pénzekből felújíttatta a Bethlen Gábor utcai épületet, ám ez lett a „veszte”. Túl értékessé vált az ingatlan, így a 90-es évek közepén új helyet kellett keresnie magának és kollektívájának.

Nem volt feszültségmentes a válás, de ő hű maradt az elveihez: 1969 óta folyamatosan szakszervezeti tag. Néhány nap alatt átpakoltak a Szabolcs utcába, a régi Postás Művelődési Házba, s azóta itt terjeszti a kultúrát, a változó igényeknek megfelelő új tartalmakkal. Az elmúlt évtized nem igazán kedvezett a szférának, beszűkültek a lehetőségek és a pályázati rendszer is inkább a civil szerveződéseket támogatta.

Fontos lépés volt az azóta is prosperáló Regionális Érdekvédelmi Alapítvány létrehozása. Mára ez túlnőtte a hagyományos tevékenységet: a RÉV folyamatosan 40-50 embert foglalkoztat, szemben a művelődési ház néhány fős állományával.

A tevékenység főleg a szociális szférához kötődik, s méltán büszke rá, hogy a kluboknak, tréningeknek, a nemritkán uniós támogatású programoknak és jó szakembergárdájuknak, kapcsolatrendszerüknek köszönhetően havonta 30-50 munkanélkülit helyeznek el. Különösen eredményes e téren az Újra Dolgozom Program. A fő profiljuk alapján igazi segítők lettek, akiknek tartós munkanélküliek és hátrányos helyzetűek, romák jelentik a célcsoportot. Mint mondja: a közösségek működtetése mint alaptevékenység nem változott, csak éppen nem filmklubot vagy színjátszó szakkört szerveznek, hanem tréninget munkanélkülieknek.

Egyszerűen erre van igény. Azaz: erre is, hiszen maradtak tradicionális elemek is. Több nyugdíjas klubjuk működik, próbál náluk néptáncos, társastáncos, sőt hastáncos csoport és fesztiválokat, rendezvényeket is szerveznek. Két kulcsfogalom működteti a mindennapjaikat: a partnerség és a pályázati rendszer. S noha az évek folyamán a Kossuth Lajos egyetemen elvégezte a népművelés szakot, mindkettőhöz szemléletváltás és megújulási készség kellett. Ha úgy tetszik, egy új szakmát tanult meg merőben más feltételek közepette.

Családjának nincs köze a hivatásához. Felesége, Erzsébet kiváló történelemtanár az Eötvös József Gyakorló Általános Iskolában, míg harmadikos gimnazista fia, András, a közgazdasági egyetemre készül. Öccse, pedig gazdálkodik a rendszerváltás után visszakapott földeken.

Cseh Sándor igazi szakmáját szerető népművelő. Soha nem jár le a munkaideje, s amikor hazatér, „fejben” akkor is dolgozik, lehetőségeket keres a fennmaradáshoz, a működéshez, az EU-s beilleszkedéshez. S noha kedvenc időtöltéséről, a szépirodalom mértéktelen olvasásáról időhiány miatt le kellett mondania, arra azért mindig talál lehetőséget, hogy a leckét kikérdezze a nagyfiától.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 18. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)