Karlovy Vary, az arisztokrácia fürdőhelye

Az élet vize csordogál az ivókútból, az élet vize spriccel a magasba a gejzírből

A gyógyító közeg vesz körül a kádban, a medencében… Minden világhírű fürdőhely az ilyen hívó szavakra építi fel arculatát, várja vendégeit. Nincs ez másként Karlsbadban sem. Így nevezték a nyugat-csehországi várost a régi szép időkben, amikor ugyanabba a Monarchiába tartoztunk Ferenc József uralkodása alatt. Maradva még egy mondat erejéig a vizeknél, van azért Karlovy Varynak egy bizonyos saját vonzereje, a Tepla folyó melynek két partján terül el, egy hosszú völgykatlanban. Akiben maradt még néhány szó az oroszból megtanultak közül, beugorhat: meleget jelent. Víz esetében önmagában rokonszenves tulajdonság. A végén az Eger folyóba ömlik, de ennél az érdekes egybeesésnél most ne időzzünk el. 

A folyó két partját lépten-nyomon hidak kötik össze. A vendégek, akik éppen nem valamelyik egyenként is híres fürdőben áztatják gyógyulni remélt tagjaikat, véget nem érő sétákat tehetnek. Az épületek békebeli hangulata, a parkok, a múlt század elejéről, vagy még korábbról épségben itt maradt, vagy korhű szépségükben helyreállított paloták olyan hangulatot árasztanak, mintha nem lettek volna világháborúk, ilyen-olyan agresszív társadalmi rendszerek, csak a lélek örök békéje. Aki fényképezni akar Karlovy Varyban, annak korán kell kelnie. A nap minden órája és perce tartogat megörökíteni valót, de kár volna lemaradni arról a hajnali párás ködös látványról, ami megüli a völgyet napkelte után. A Tepla langyos párája, a gejzírek gőze lassan adja meg magát a kelő nap fényének. A néptelen parti sétányok között a víz benszülöttei, a vadrécék zajonganak hápogásukkal, szárnycsapkodásukkal. Odébb a ködös horizonton feltűnnek az épületek körvonalai, harmatos tetejükön pedig már megcsillan a napfény.  A kolonnádok, azaz oszlopcsarnokok adnak otthont egy-egy forrásnak. Több mint egy tucat mellett visz az utunk, valamennyi egy építészeti remekmű, és mind más. Stílusban, korban, a felhasznált alapanyagokban, az alkalmazott motívumokban. Mindegyiknek saját története van a régmúltból, jellemzően egy nevezetes személyhez kötődően. 

A nemzetközi filmfesztivál, amely közel egy rangban van más nevezetes seregszemlékkel, legalábbis az európaiakkal, egy hatalmas épületben kapott otthont. Valahogy testidegen a tömb a többiek között, és szezonján kívül nem tarthat igényt nagyobb figyelemre. Hamar el lehet haladni mellette, és máris a Dvořák parkban találjuk magunkat. A csehek a világ legnagyobbjaival azonos rangú zeneszerzőjének szobra sütkérezik a hirtelen felizzott napsütésben, mégis más köti le figyelmemet. Alkalmi tárlat a gyepen, Michel Gabriel szobrász – ugyancsak cseh, de annyira még nem világhírű művész – alkotásai. Egy csoport leopárd, ufó-szerű emberekkel. Érdekes, lépnék tovább a kolonnádokhoz, de ott még egy fém ló néz rám csillogó szemekkel ugyanettől az alkotótól. Ennyivel kell beérnie annak, aki napjaink művészetéért jött Karlovy Varyba. Innen aztán egyik kolonnádból ki, a másikba be. 

Megteltek a sétányok. A Mlinski kolonnad, azaz a malom oszlopcsarnok előtt poszterek feliratait olvassák a glaubersós gyógyvizet kortyolgató turisták. A képeken és az őket kísérő szövegeken egy világfelmérés eredményei láthatóak, a fürdőhelyek ismertségének és kedveltségének sorrendbe állításával. Mondanom sem kell, Karlovy Vary előkelő helyen szerepel, eléggé lelomboz viszont, hogy magyar helységnevet nem látok a rangsorban. Olyanokat viszont igen, amelyeket egy Hévíz, vagy Szoboszló simán leiskoláz. Hogy a fővárosi fürdőket ne is említsem…

A folyóvölgy felső végéhez közelítve már messziről hallatszik a Gejzír oszlopcsarnok felől a sivítás és a sima beszélgetés hangját elnyomó vízcsobogás. Magán az épületen belül, de kívül is hatalmas vízoszlop tör a magasba. Cseh nyelven Vřídelní kolonáda. Szép hangulatfestő szó ez a Vřídelní. Maga a gejzír így hangzik, Vřídlo. Én máris magyarítom kissé: viridló. Szóval a gejzír látványa uralja a teret. Csak egy-egy pillanatra nézek másfelé. Lópaták csattognak a kövezeten, egy valóságos konflis közeleg. Korhű a jármű, a bakon ülő hajtó öltözete úgyszintén. A paripák jól tápláltak, gazdag réz díszítésű hámban lépkednek. Az utasok arcán elégedett mosoly… Igen, így kell ezt. 

A nem túl magas hegy gerincén kilátó, Diána a neve. A kevésbé sportos érdeklődőket sikló viszi a magasba, de tanúsíthatom, gyalogszerrel sem olyan nagy megpróbáltatás. És akad aki olyan módon jutott fel, hogy azt még a történelmi emlékezet is megörökítésre méltónak találta. Nagy Péter,  minden oroszok akkori cárja itt időzvén lóval kaptatott fel a hegyoldalon, mégpedig nyereg nélkül, szőrén megülve. A szobránál, amely a kilátótól nem messze emelkedik, további érdemeit is köbe vésték, nekem mégis a mi Sándor nevű grófunk jutott eszembe. A budai várban, a ma is nevét viselő palotában állítólag lóháton közlekedett az emeletre vezető lépcsőn is. Nyereggel, vagy anélkül… ne kalandozzunk el!

Maradva a nagy uralkodóknál, IV. Károly német-római császár alapította a várost a 14. században, itt vadászgatva volt alkalma tapasztalni a források gyógyerejét.

Hosszan lehetne sorolni a világ arisztokráciájának képviselőit, művészeket és másokat, akik megfordultak a városban. Amerre a szem ellát a magasból, mindenfelé jómódot és luxust sugárzó villákat, palotákat sorakoznak. A fentebb már említett cár alattvalói, és utódai – természetesen a felső tízezerből – divatos statisztikai műszóval erősen felülreprezentáltak. Magyarul, régen is ma is igen sok orosz volt és van Karlovy Varyban. Éppúgy, mint mondjuk Dél-Franciaországban. Nizzában van a legnagyobb oroszországon kívüli ortodox katedrális, az ittenit is szívesen magáénak tudná bármelyik orosz nagyváros. Természetesen megtalálható a konzulátusuk is, a legszebb városnegyedben. Ha lehet itt egyáltalán rangsorolni… Tőlük nem messze békésen ül “Karel” Marx szobra. De, hogy mégse érezzék magukat teljesen otthon, vagy inkább azért hogy igen, Anna Politkovszkaja, a 2006-ban Moszkvában meggyilkolt polgárjogi aktivista is  emlékművet kapott.

Felfedezvén jó sok felfedezni valót a Tepla két partján, hazafelé ballagva, más szemszögből látva a várost, arra a meggyőződésre jutok, akárhányszor vissza lehet ide térni, mindig találni majd újat, a meghitt és barátságos légkör marad a régi. Egy valamit azonban mindenképpen tisztázni akarok még. Mi az a tányérnyi nagy ropogtatni való, amit rengeteg ember kezében látok, és lépten nyomon megvásárolható. Oplatkának hívják, világosít fel az árus, hogy újabb cseh kifejezéssel gazdagítsam az olvasó szókincsét. Nagy ostyalap, derül ki, amikor az egyik üzletben lefilmezem, egy muzeális, de gyönyörű gépen sütik. Tesznek közé vanília, vagy csokoládé krémet, sőt láttam lekvárost is. Szerencse, hogy ezt a felfedezésem délutánra maradt, mert egész nap nem lehet abbahagyni, annyira finom.

Szerző: 2020. 05. 19.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló