Pikkelyes popsi és kék rableány

Madeira művészeinek színei, hangulatai az óváros romos épületeinek nem használt ajtóin

A fővárosnak, Funchalnak a legjobb vendéglői a Rua Santa Marián vannak. Egyszersmind ez a legkedveltebb sétálóutca is. Az éttermek nélkül megszűnne a vonzerő, maradna a régi időkre emlékeztető nyomasztóan romos házsor, amit egyszer talán végignézne a turista, de nemigen vágyna vissza. A sikátornál alig szélesebb út manapság a legkedveltebb turista célpontok egyike. Ahhoz, hogy nyoma se maradjon valami szemet bántó látvány részletnek, már csak a nem lakott ingatlanok soha nem használt, és ennek megfelelő állapotú ajtóival kellett valamit kezdeni.

Tucatnyi helyi művész agyában aztán megszületett egy nagyon üde idea. Fessünk reá valamit. Ki-ki saját képzelete eszköztárából merítve villantsa meg itt, ami benne él, és úgy gondolja, jól mutatna valamelyik lepattogzott festékű ajtón. Az illetékes hatóságok meghányták-vetették a kezdeményezést, és bő évtizeddel ezelőtt elindult a projekt.

A szabadtéri tárlat alkotásai közül számomra ez a kék madaras ajtó a legemlékezetesebb. A boldogság kék madara, amelyet minden ember keres, íme megérkezett ehhez a kislányhoz. Éppen a legjobbkor, hiszen az arcán a szomorúságnál is több, a rossz sorsba való beletörődöttságet érzek. Íme, itt a postaládánk, ide dobd be a jó hírt hozó leveledet – mondja a mutatóujja. A festő valamikori gyermeki énjére utal a kis vázlatfüzet rajza. Bal sarokban a napocska néz, éppúgy, mint a kapucsengőből varázsolt mosolygó margaréta.

A következő alkotótárs melankolikus szemű, álmos, vagy álmodozó leányt könyököltetett az ajtó rajzolt ablakába. Egy kora reggeli pillanatot látunk, erre utal a nyújtózkodó macska testtartása. Ablak az ajtón… Fortocska… Itt, az örök tavasz szigetén, talán csak nekem, és az orosz nemzetiségű turistákban ugorhat be a szó, és a jelentése. A fagyos telű Szibériában a házak bejárati ajtaján van kicsi ablak, csak ezt nyitják ki, ha valaki kopog. Hja, ott minden Celsius fok számít, ami kiszökhetne. Valamikor régen a kötelező orosz órák után a tévében ment a nyelvóra sorozat. Fortocska volt a címe.A Big brother nővére figyel téged. Látja, hogy te eleinte rá se hederítsz, mert az ég felé fordítod a fejed. Itt keresztezi a felvonó drótkötélpályája a Rua Santa Mariát. Akkor hallok ilyen halk, de mégis erőteljes suhanó hangot, amikor otthon vitorlázó repülő húz el fölöttem alig tíz méterekre. Hamarosan én is benne ülök majd. A kabin a hegyre tart. Az ottani Miasszonyunk templomban nyugszik az utolsó magyar király, IV. Károly. Csak egy másodpercig látható az égi tünemény a keskeny utca magas falai között. Tekintetünk ismét találkozik a szúrós zöld szemekkel. Igéző, de nem lopta be magát a szívembe. A hintázó hableánnyal aztán megérkeztem a szürrealizmushoz. Az ajtóból csak a levélbedobó nyílás ragaszkodik a rögvalósághoz. Fölötte a pikkelyes popsi már az a világ amelyről annak idején a Beatles énekelt a Sárga tengeralattjáró című nótájában. A Nagy kékség idilljében felsorakoznak a tengermély teremtményei, abban a rendben, amelyben a festő fejében élnek. A jószándékú vízitündért szeretik a játékos delfinek, eljönnek hozzá, hogy megsimogassa a buksijukat. Miért, miért nem, Kalász László verse jut eszembe: “Énhozzám lejönnek az őzek széles csapáson, miattam meggyullad a tőzeg a lápon, ha fázom”Ugyanezen sellő az öreg halász kosarában. Vagy másik? Mindegy, ideje egy kissé elidőzni a sétálóutca emberközelibb objektuma, nevezetesen az egyik étterem előtt. Az ajtókon alkotó festőink után bizonyítékát látjuk annak, hogy az alkalmazott grafika, magyarán a cégérfestészet is erős versenyzőkkel képviselteti magát. Nem is gondoltam, hogy az utcai bemutatóterem darabjai közé ezt is beiktatom, dehát annyi mosolytalan arc között felüdülés látni, ahogy ez a pincérnő táncra perdül, amikor meglátja, hogy fényképezem. És akkor most kontraszt:

“Rémlátomás.
Nyomasztó ez az egész.
Lidércnyomás.
Lerázni olyan nehéz.”

Nem emlékszem a Hungária együttes réges régi kislemezének a borítójára, de a Rua Santa Maria 2. megmaradt romjairól készült felvételemmel bizonyára sokak számára emlékezetes lett volna. Csakúgy, mint a dalszöveg részlete. Madeira művészeinek projektje ezen a képen mutatja meg leginkább meggyőzően, mennyire életrevaló. Már-már leletmentés. Minden ajtó kerete a szigeten bányászott vulkáni kőzet. Ebből a házból szinte csak ennyi maradt. Az ajtóra festett jelenet a kék rableánnyal pedig maga a rettegés. Megmarad e ami szép, ami jó, ami emberi, vagy úrrá lesz a lidércnyomás?

Egy, a falvédő műfajába illeszthető kompozícióval folytatom a tárlatvezetést. Önmagában is megállja a helyét, bár kakukktojás, mert ez az egyetlen kép, ami nem ajtón látható. Hogy mégis miért? Azért, hogy oldódjon a rémlátomás az előző élmény után. Egy teljesen helyreállított ház – nagyon kevés ilyen van az utcában – csillogóan friss zöld rolettával az ablakán. Két oldalán pedig önmagával szimmetriában idilli grafikus felsorolás a virágsziget botanikus kertjéből. Baloldalon banánfa, rajta függ a virága. Az a virág, amit sokkal kevesebben ismernek, mint a termését. Madárcsőr szerű sárga strelitzia virágok, tele van velük a sziget. A filodendron itthon néha kivirágzik. Itt kilóra vásárolható a termése a piacon. Búcsúzóul pillantsanak vissza azokra a szegény dudvákra az előző képen… Pedig azok is dísznövények. No de keressünk épületesebb témákat, mielőtt valahol megpihennénk, és rendeznénk magunkban a ránk zúduló színeket, fényeket, hangulatokat. A művészek utcájának egyik sarkán bolhapiacon vehetünk meg számos olyan dolgot, ami akár műtárgyként is megállná a helyét, és amiről egészen eddig a pillanatig nem tudtuk, milyen jó lenne egyet magunkénak tudni. Az eladók biztosak a dolgukban, még akkor is, ha vevőjelöltek még bizonytalankodnak. Én elszalasztottam a soha vissza nem térő lehetőséget, mert továbbra is a a festőcsapat munkái után nyújtogattam a nyakam. Ezen az épületen is meglátszik a kezük nyoma. Lelkes és összetartó brigád lehet. Ars poeticájukat merészen odaírták egy meg nem festett alkotás helyére: Art is a weapon, vagyis a művészet fegyver. Tanúsíthatom, hogy győztek. Funchal óvárosa nagyon hosszú időre megőrzi ódonan is szép mivoltát. A műalkotássá vált ajtók száma olyan nagy, hogy vastag albumokat tölthetne meg. Aki rákeres az interneten, kedvére bóklászhat újabb és újabb képekre bukkanva. Aki pedig a helyszínen próbálja meg ugyanezt, annak egy két óra múlva elzsibbad a lába, de felejthetetlen élményben lesz része. Éppúgy, mint ennek a fotós kolleginának, aki tudva-nem tudva, úgy látom éppen ehhez a kalandhoz igazította a mai viseletének színeit, fényeit, hangulatát.