Üvegpadlós kilátó 580 méter magasan Madeirán

Sziklaszilárd önuralom kell ahhoz, hogy valaki a sziklaszilárd lépcsőről a mélység fölé lépjen

A józan ész tiltásának kell ellenszegülni, de az ember megmagyarázza magának, hogy itt fenyeget a legkisebb veszély ahhoz, hogy kielégítsd kalandvágyadat. Az üvegtáblákban acélháló feszül, magának az építménynek a szerkezetét pedig minden bizonnyal sokszorosan tulbiztosították. Aki a széléig eljön, csak egy lélegzetvételnyit bizonytalankodik. Aztán nagyon óvatosan lépdel, mintha attól a mázsáját csak ötven kilónak érezné az üveg, utána pedig már nekibátorodik. Ám a séta végéig nem bírja megemészteni hogy talpa alatt fél kilométerre hullámzik az Atlanti óceán.Madeirán egyáltalán nem ritkaság az ilyen magas szirtfok. A vulkáni eredetű sziget egymást követő hegygerincek és nagyon mély völgyek láncolata. Az úthálózat ennek megfelelően szédítően kanyargós, így fordulhat elő, hogy ami légvonalban tizenkét kilométer, ennyire vagyunk a fővárostól, valójában húsz, és háromnegyed óra buszozás. Ám megéri. Engem vonzanak a magas hegyek, bár éppúgy irtózok lepillantani róluk, mint bármelyik más földi halandó. Egyszer a Mont Blanc egyik 3800 méter magas hegyi állomásán, az Aiguille du Midin volt hasonló kalandom, de ott már a ritkább levegő is szaporította a szokatlan élmények számát.

Oda felvonóval lanovkáztam, ide busz hozott, mint azt már említettem. Dzsirao, javított ki a sofőr, amikor Funchalban, a fővárosban a jegyváltáskor bemondtam neki, hová igyekszem. Cabo Girao, azaz Dzsirao fok… Amikor megérkeztünk, hátrafordult, és intett, most kell leszállnom. Nagyon barátságos emberek a madeirai buszsofőrök. A kilátóhoz vezető út semmi izgalomra nem ad okot. Barátságos félkörívű korlát zárja a horizontot, gyanús csak az lehetne, hogy az odavezető sétányt is. A sziklafokon aztán kizárólag nem madeiraiak szörnyülködtek – velem együtt. Mi sem természetesebb, mástól is hallottam magyar szót. A helybéliek a buszmegálló melletti szuvenír boltokban várják a nagy kalandban felvillanyozódott látogatókat. Az óvatoskodó topogást lassan váltja fel valamennyi megnyugvás, de igazán csak akkor könnyebbül meg ez a sok bátor ember, amikor majd ismét az anyaföldet, jobban mondva sziklát érez a talpa alatt. Dokumentáljuk tehát először is egy képpel a legfontosabb tényt: „Ön 580 méterre a tengerszint felett áll.” A tábla mellé pillantva pedig magát a „tengerszintet” látom, ami valljuk be, valóban kivételes élmény. A Francia Alpok üvegkalitkájából Chamonix-ra lepillantva térkép a táj, itt viszont szépen követhető a partra igyekvő hullámok sora, és a szikla alatti keskeny sík mező megművelt parcellái. Az üvegpadlós terasz nagy népszerűségnek örvend a bázisugrók körében. Aiguille du Midin még szárnyas repülő emberek startjának is tanúja voltam, itt és most azonban egyik sportág hódolói sem borzolják a hétköznapi turisták idegeit annál jobban, mint amennyire már amúgy is borzolva van. A cipőm orra előtt lefelé tekintgetés izgalmai már-már feledtetik velem a lehetőséget, hogy innen a sziget távolabbi tájaira is nagyszerű kilátás nyílik. A közeli sötét sziklaorom mellett rögtön jobbra Camara de Lobos kikötője látszik, a felhők alatti öbölben pedig a pózoló hosszú hajú lány frizurájánál a főváros, Funchal. A Skywalk, ahogy a turistacsalogató prospektus nevezi, valóban egy égi sétára ad lehetőséget. Jobb oldalára tekintve egybeolvad az óceán is a horizont, csak a felhőcsík segít megtalálni a határvonalat. Jóleső remegéssel a gyomromban indulok visszafelé a kilátótól a buszmegállóhoz, le ne késsem a látogatásom tervezésekor kinézett járatot. Camara de Lobosnak azon a pontján szállok majd le, ahonnan legalább olyan kilátás nyílik majd az égbenyúló sziklára, mint amilyen innen oda. Van még egy fontos tulajdonsága a nevezetes földrajzi képződménynek, ami csak lentről látható. Nevezetesen az, hogy egy vízben úszó bálna fejére hasonlít. Nos, a kilátóról széttekintve semmi szükség a látvány valamilyen értelmezésére, de visszanézve rá erősen dolgozni kell a fantáziának. Igen, hát tényleg – nyugszom meg a gondolatban. A „bálna fejéről” visszatér a tekintetem Madeira egy további nevezetességére, az espetádára, azaz nyárson, faszén parázs fölött sült marhahúsra. Miért ne lehetne bálna, pillantok fel. Véget ért a gyomromban a jóleső remegés.