Egy csokor görögdinnye a Mirabelle Gardenben

Meglepő találkozás a vasárnap délelőtti promenádkoncerten Salzburg legszebb parkjában

Milyen figyelmes gesztus… Mozart városában mi lehetne stílszerűbb, mint az, hogy helybélit, turistát, és egyáltalán mindenkit meginvitál a helyi vasutas fúvós zenekar. A csodálatos kert nem hoz szégyent a nevére. A messziről jött ember akkor is első számú célpontként gondol rá, ha nélkülözné a zenét. Központi fekvése miatt egyszerű megközelíteni, és amikor már bentről nézek körbe az önmagában is élmény. Paloták szegélyezik üdezöld gyepet, benne a bátran, nagy ívekben megformált virágágyak vonalai az épületek stílus elemeit visszhangozzák. Minden palota egy-egy külön látogatásra hív, ám a közeli hegyet uraló vár lesz a következő, osztom be magamnak a látnivalókat. Biztos, hogy nem én vagyok az első akit elvarázsol a hely hangulata. Ha már a varázslatnál tartunk, itt van rögtön Mozart Varázsfuvolájából Tamina és Tamino szobrocskája, de további látványelemek megalkotásánál is felidézték a szerző műveit. Hol másutt forgathatták volna a Muzsika hangja című örökbecsű film egyes jeleneteit, mint a Neptun kútnál. Régi-régi film, akinek mond valamit a név, Julie Andrews, valószínűleg az alkotást is látta

A Mirabelle Gardenben eltelne úgy a vasárnap délelőtt, hogy egyszerűen csak körbe sétál az érdeklődő, és tíz lépésenként megáll egy olyan látnivalónál, amiről már volt valamilyen ismerete, de amikor meghallja, hogy valahol zenészek hangolják hangszereiket, rendezők pakolgatják a székeket, dobogókat, akkor eszébe jut: de hát én a promenád koncertre jöttem. Érkezésemkor a park park kapujában törtem is a fejem, hol fér majd el a zenekar, de aztán elvesztem a látnivalók erdejében. Okos döntés, nyugtáztam, amikor betájoltam, honnan jön a hang: a park mellett sorakozó fák alól. Szóval arra a promenádra gondoltak. Árnyas sétány, kis tulzással erdőnek is nevezhetném.Amíg a parkra hét ágról süt a nap, itt nem izzadnak meg a zenészek kifogástalan vasutas egyenruhájukban, a nézőknek is sokkal kellemesebb. Sem a fatörzsek, sem az itt-ott belógó lombos ágak nem akadályozzák meg az együttest abban, hogy olyan rendben és formában álljanak be, pontosabban üljenek, mintha egy hangversenyteremben volnának. Még egy két pillanat, szemügyre veszem a műsort támogató sörgyár reklámját, mellette egy kottaálllványon a műsort, és már emelkedik is karmester pálcája. A műsorra mindjárt visszatérek, de előtte még csodálkozzanak velem, én immár másodjára. Akkor és ott azon törtem a fejem, melyik itthoni vasútvonalon láttam ugyanilyen kabátot a kalauzon…A lombok alatti koncertteremnek megvan az előnye, hogy nem kell nagyon kiöltözni, és senkit sem zavar, ha körbe járkálok és egyenként belehallgatok egy-egy zenész szólamába. Látva érdeklődésemet volt amelyik felém fordult, és csak nekem fújta. A tuba mesterétől mondjuk ezt nem várhattam el, de elmerülhettem a réz tükröződésében, és megörökítettem az éppen játszott darab címét kottalapon: Tango-rubin. Pattogósan, mégis szép ívekkel dirigált a karmester, nem csoda hát, hogy néhányan táncra perdültek. Mert a promenád koncerttől ez sem idegen. Az előadóművészek nagyon szeretik, ha létrejön a spirituális kapcsolat köztük és a közönség tagjai között, itt nem lehetett okuk panaszra. Nem maradtak el a jól ismert klasszikus zeneszámok, végül is ugye Mozart… Később a szülőházában, a múzeumban aztán találkoztam olyan eddig nem ismert jellemvonásaival, amelyekkel nagyon is összefért egy kis oldottság. Egy kis Tom Jones, Rod Stewart… A hallgatók serege nagyon is díjazta. A közönség hűségesen végigállta a koncertet. Túlnyomó részük erre tette fel a vasárnap délelőttjét. Említettem már az ilyen szabadtéri esemény néhány előnyét, hozzáteszem, hogy az egyesek számára kevésbé érdekes részeknél egyszerűen tereferébe fordul az érdeklődés, vagy más módon kötik le magukat. Ez a kalapos hölgy például nagyon nagy figyelemmel fotózgatja a társaságában lévő baseball sapkás úr kezében a csokrot. Ő az egyetlen, aki nem a zenészeket próbálja velem együtt megörökíteni. Ezzel aztán az én figyelmem fókusza is elfordult a fénylő rezektől és csinos váll lapoktól. Milyen szép nagy rózsa, született meg az első pillantás alapján a következtetés… Mekkora tévedés, igazítottam ki saját magam amikor közelebbről is megnéztem. Rózsának rózsa, de dinnyéből faragták. És milyen élethűre… Körötte a zöld körítés valódi, ilyennel kötnek csokorba egy igazi virágszálat a boltban. A hölgy szigorú tekintete felém fordul. Ritkán kérik rajtam számon az orvul elkattintott pillanatképeket, de lehet, hogy most ez következik. Védekezően fordítottam felé a gép képernyőjét. Megenyhült az arckifejezés, a mosoly azonban inkább udvarias volt, mint elfogadó. Amikor azonban a dinnyéből faragott rózsa felől érdeklődtem, megnyílt, és egy művész üzletasszony mosolygott rám, a kalap karimája alól. Pontosan tudta, miként tartsa a dinnye-rózsa bokrétát egy jó portréhoz. Elmesélte, hogy Genfből érkeztek, ahol gyümölcsökből és zöldségekből farag szobrokat. A lelkemre kötötte, hogy feltétlenül nézzek be hozzá, ha arra járok. Nem fogom eltéveszteni a címet, mondta, és elővett egy névjegykártyát. Semmit nem bíz a véletlenre, állapítottam meg, mert mielőtt átadta, a tenyerében lefényképeztette velem. Gyorsan telik az idő, és múlik a délelőtt egy ilyen eseménydús vasárnap délelőtt Salzburgban, a Mirabelle Gardenben, az árnyas fák alatt a promenád koncerten. A távolabbi virágágyásoknál, szobroknál, szökőkútaknál már legújabb ismerőseinkkel mosolygunk egymásra. Ugyanazon a koncerten találkoztunk…