Édesanyám a félhomályban a lámpa mellett vasalt

…és gyermekeket nevelt, szőtt, font, kenyeret sütött, szapult, mosott, vasalt, kézimunkázott, kertet rendezett, aratott, kapált, állatokat tartott, gyönyörű virágos kertet ápolt

Tele volt gyermekkorom életre szóló eseményekkel. Az általam igen gyakran emlegetett 50-es évek még korban közelebb álltak ahhoz az életformához, melyre a székely hagyományok  voltak jellemzők. A korabeli falusi élet nálunk, Etéden is, szinte teljesen önellátó volt. A családi élet jól meghatározott szabályok szerint működött. Édesapa volt, aki a családnak a mindennapit előteremtette, a nehéz fizikai munkát ő végezte.  Mivel a magánipar, a gazdálkodás megszűnt a háború után, hát állami alkalmazottként, fizetésért dolgozott és ezzel tartotta el a családját. Az édesanya szerepe a gyermekek nevelésében, az otthon rendben tartásában és a ház körüli teendők szigorú szabályok szerinti megoldásában nyilvánult meg. Hagyományosan a régi időben, a férfiak a családból, ha bármilyen mesterséggel rendelkezett a családfő, akkor a fiúgyermekek valamilyen szinten tovább vitték.

A második  világháború előtti időről van szó, úgy volt, hogy nagyapám, mivel kovácsmester volt, édesapám is kovácsnak tanult. Nagyapám,aki Miskolcon szerzett  Bátorfy Ferenc kocsigyártótól mesterséget, majd, Kaltenecher Józseftől kovács mesterséget, igyekezett mestersége csínját-bínját megtanítani gyermekeinek. Érthető tehát, hogy az édesapámnak is ez lett a mestersége, amit viszont a megváltozott társadalmi viszonyok közepette nem gyakorolhatott. A háború után rendszerváltás volt, a magán ipar megszűnt, államosították a mesteremberek munkaeszközeit gyárak, üzemek, malmok, műhelyek épületestől, szerszámostól mind-mind állami tulajdonba mentek át. Ha valakinek volt egy cséplőgépe, szövőszéke, ekéje azt is elvették, kollektívek kezdtek szerveződni. Mivel a  faluban volt egy államosított malom, ott szükség volt munkaerőre, édesapámnak meg a megélhetés fontos kérdés volt, ezért molnárnak állt a helyi malomba. Egy falusi, jól működő malom éjjel-nappal kellett járjon, főleg őrlési szezonban, ami aratás után volt. Édesanyánk, aki szorgalmas asszony volt a család minden dolgát intézte. Gyermekeket nevelt, szőtt, font, kenyeret sütött, szapult, mosott, vasalt, kézimunkázott, kertet rendezett, aratott, kapált, állatokat tartott, gyönyörű virágos kertet ápolt.

A korabeli viszonyok mellett nagyon nehéz, fáradságos dolog volt, mindezt megvalósítani, pláne ott ahol naponta négy éhes száj várta a mindennapi betevő falatot. Tanító is kellett legyen, hisz a napi leckét ő kellett számon kérje gyermekeitől. Nos, szólnom kell arról, hogy abban az időben nem volt villany a faluban, csak lámpás.

Történt egyszer, hogy én is elkezdtem, iskolába járni. Édesanyám vasaláshoz készülődött. Megtöltötte parázzsal a szenes vasalót és engem maga mellé ültetett, hogy közben  olvassam az ábécés könyvet. A jutalom, az lett volna, ha jól olvasok akkor a kicsi vasalómmal zsebkendőket vasalhatok, mert nagyon szerettem mellette tenni, venni. Meg-megállt, néha meglóbálta a vasalót, majd bele is fújt az oldalán lévő lyukon, hogy felélessze a parazsat.  

Én elkezdtem hangosan olvasni, betűzgetni az ábécés könyvem. Egy darabig simán ment a betűzés, de amikor a Ráró szóhoz értem, ott valami történt, mert miután kiolvastam ami oda volt írva, édesanyám rám szólt:

– Olvasd azt, ami oda van írva!

Újra olvastam!

Láló

– Nem az van odaírva! – mondta.

Láló – olvastam újra meg újra.

Ezt megismételtem legalább négyszer, ötször, de semmiképpen nem ment a Ráró szó kiolvasása.

Hát, mi volt a hiba? Ki sem találjátok!

– Hát, a lámpa fénye? – szóltam.

Vagy meg, annyira szerettem volna vasalni, hogy nem érdekelt, hogy mit olvasok, csak vasalhassak! No, persze azt én találtam ki, hogy azért nem tudom kiolvasni, mert este van és a lámpa miatt nem látom jól az írást. Édesanyám rám hagyta, hisz már lefekvéshez kellett készülődni. De a  legszomorúbb az volt, hogy nem vasalhattam, mert makacsul ragaszkodtam az általam kiolvasott szó, hamis változatához. Az volt a feladatom, hogy reggel korábban kell keljek, mert muszáj helyesen kiolvassam a Ráró szót.

Reggel mikor felkeltett édesanyám, hogy ismételjem át az olvasást, hát csodák-csodája, simán Ráró lett a Lálóból. Megdicsért, rám mosolygott és megígérte, hogy legközelebb vasalhatok a kicsi vasalómmal. Nehogy azt gondoljátok, hogy ebben nincs valami igazság, mert, miután  új lakhelyünkre költöztünk, ahol villanyvilágítás mellett olvashattam, csak akkor jöttem rá, hogy  nem is volt olyan egyszerű, írni, olvasni és vasalni lámpa mellett. 

Nem olyan régen egy alkalommal, a Múzeumok Éjszakáján, ki is próbáltam egy általam létrehozott néprajzi gyűjtemény, kiállítás idején, az írást, olvasást.  Csupán azt szerettem volna érzékeltetni a mai gyerekekkel, szülőkkel, hogy milyen érzés lámpafénynél alkotni, varrni, tanulni. De ez egy másik történet..  

Az ereklyeként őrzött vasalóim

Szerző: 2019. 04. 08.

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló