Elé jössz te, csak éhezz meg!

Édesanyja szólította, kérlelte, hisz nem értette, hogy miért szaladt el…

Valamikor az 50-es évek végén történt Etéden. Egy kedves népdallal kezdem, mely összefügg a történetem szereplőjével, aki kisgyermekkorától a népdal, népi élet megszállottja volt. Mikor tehette énekelt. Énekelt a malomról, madarakról, mindenről, ami körülvette, tudott egy kis dalt.

Egy szem búza, de két szem rozs,
No, de két szem rozs.
Felöntöttem a libidári dombon,
A lombári hegyen járja most.

Őrlés ideje volt, amikor a malom éjjel-nappal megállás nélkül őrölt, zakatolt, mert ilyenkor, a család téli liszttartalékát kellett megőrleni. Ebben az időben az volt a szokás, hogy a családok önellátók voltak, maguk állították elő a megélhetésükhöz szükséges eledelt, ruházatot. A falu boltjába csak petróleumért és gyufáért jártak. A mindennapi kenyeret a maguk vetette, aratta, őrölte búzalisztből sütötték.

Szép szeptemberi nap volt. A Nap hétágra sütött. Szekerek sokasága a malom udvarán, aranyló búzaszemekkel tele zsákok, gazdáik türelmesen vártak soraikra, bajszukat pederve, néha egy-egy szót is elmorzsoltak egymás között. Aztán szénát is dobtak a tehenek elé, akik kérődzve, jóízűen ropogtatták eledelüket.
Délidő volt, aki megéhezett, bicskáját elévette tarisznyájából, kicsomagolta a szalvétába csavart szalonnát, vöröshagymát, cipót, falatozni kezdett. Aki tehette segítő kezet nyújtott a malomban a molnároknak, hisz rengeteg volt a munka. Volt, aki segédkezett a zsákok le és felrakásában. Három molnár volt, kettő idősebb és egy fiatal.
A fiatal molnárt, otthon népes család várta, de éjt-nappá téve végezte teendőit, hisz lelki szemei előtt ott lebegtek az éhes szájak, akik hazavárták, akikért dolgozott.

A ház körüli teendőket felesége végezte gyerekei körében, hajnaltól, napestig. A Nappal kelt, mire ellátta állatait, a házat kiseperte, reggelit készített, akkorra már, ott sírgett-forgott körülötte a négy éhes száj.

A két nagyobb gyermek már iskolás volt, de amikor otthon voltak, ki-ki tehetsége szerint, kivette részét a napi munkákból. Kivételesen, egy olyan szeptemberi nap volt, amikor a nagyobbak iskolába mentek.
A legkisebbik kislány, még csak totyogott, anyja körül. A nagyobbik, aki hat, és még egy kicsi éves volt, szöszi fürtjeivel, melyek két ágban hulltak vállára, vidáman, dudorászva, forgolódott édesanyja körül a konyhában. Édesanyja minden kérésére, ugrásra készen állt. Néha kistestvérével játszott, ha szükség volt, ő is segített a ház körül. Még a kemencét is kisíkárolta apró kezeivel. Bátor, vidám és megbízható gyermek hírében állt.   
Hirtelen támadt a gondolata édesanyjának, hogy megkérdezze kislányát:

– Elvinnéd-e a malomba édesapa ebédjét?

Mire a válasz:

– Igen!  

A malom a falu alsó végén volt, ahova egy hídon kellett átmenni, és a híd túlsó végénél cigánytanya volt.
Közben, már töltötte is a fazékba, a gőzölgő levest, szatyorba a frissen sült, ropogós kenyere, várta kislányát, indulásra készen.

Mint tiszta égből a villámcsapás, a kis szöszi fejben egyszerre, rémes gondolatok kezdtek cikázni. Eszébe jutott, hogy a híd lábánál, ami a malom felé vezet, ott szoktak leskelődni a cigánygyerekek, és akkor mi történik vele, ha ő egyedül megy? Hiszen, nemegyszer bátyjait is, mikor együtt vitték az ételt, megfuttatták, vagy megdobálták a leskelődő éhes gyerekek. De az is, amikor a pallón mentek át, akkor meg a csavargó gyerekek hintáztatták bele a patakba, a pallóra lépő gyermekeket. Megszeppent, óvatosan kiosont a kapun, és mire édesanyja szólította, hogy indulhat, ő már illa-berek, nádak, erek, el kezdett futni az úton lefelé. Édesanyja utána, szólította, kérlelte, hisz nem értette, hogy miért szaladt el, de ekkor már, az út menti hajlásban, a fűzfák lombja között, várta, reszketve a szentenciát.
Hiába kérlelte, szép szóval hívta, ígért fűt-fát, semmiképp nem jött elő.  Miután látta, hogy nem tudja előcsalni, csak annyit mondott, nagy szomorúan:

– Elé jössz te, csak éhezz meg!

Hogy miként ért véget a történet, azt ne is kérdezze senki, mert gyereknek, édesanyának egy életre szóló tanulság volt. A fenti történetek döbbentették rá, hogy ez egy nagyon nehéz feladat volt.  
Mindez, sokszor elhangzott felnőtt korában, mikor a gyermekkorról mesélgettek, hosszú téli estéken. A történet hallatán mindenki elcsodálkozott, hogy egy hatéves gyerek, hogy is tudott ilyen feladatra vállalkozni. Édesanyja sokszor elmesélte, hogy még az üzletbe is el lehetett küldeni, ami szintén az otthonuktól távol esett, és minden alkalommal, tökéletesen elvégezte feladatát.

Írta:
Kelemen Magdolna
Written by
Szerző: 2019. 03. 02.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése