Táncra perdült az orsó édesanyám kezében

Gyűlt-gyűlt az aranyfonál, mintha varázslat történt volna

Mi sem időszerűbb, hogy a múltbéli fonók hangulatát felidézzem. Olyan 6-7 éves kislány voltam, amikor édesanyám először orsót és guzsalyat adott a kezembe. Hagyomány szerint, ahogy elkezdődött a farsang, vízkereszt után, hetente az utcabeli asszonyok a szülőfalumba Etéden, fonóba, másképp guzsalyasba, vagy kórusba jártak.  A fonó egész húshagyó keddig tartott, de aki nem tudta befejezni szövését, vagy fonnivalóját, az még a böjtben is folytathatta. Szinte minden este összegyűltek valakinek a házánál a szomszédok, komák. Ez a fonó az 50-es években Etéden az utcabeli asszonyok fonója volt, de ide családostól is lehetett menni. Mivel a faluba sok kendert termesztettek, juhok is voltak szép számmal, bizony sok volt a szőni-fonni való. Főleg, ott, ahol lányok is voltak a családban, minden lánynak a férjhez menésig, mindenféle szőttes a hozományos ládába kellett kerüljön. Volt, aki szőtte a rongyszőnyeget, vagy zsáknak valót, törülközőt, vagy guzsalyon fonták a fonalat kenderből, gyapjúból.  A család számára a ruhák anyagát, ágyneműket, lányok stafírungját, ilyenkor kellett elkészíteni.

Így jutottam el, mint kisgyerek a kórusba, ahogy arra felé mondták. Büszkén vittem zörgős guzsalyam, melyet édesapám készített számomra. A guzsaly mérete az én nagyságomhoz igazodott, zörgős, festett guzsaly volt. Nagy örömmel mentünk a fonóba édesanyámmal, nagymamával.  Emlékeim szerint énekkel, meséléssel, játékkal volt tele az est a munka mellett. De az étkek sem maradtak el, a pánkó, a főtt kukorica, a sült krumpli, a káposztacika.

Ekkor történt, hogy, ha már nekem is van guzsalyam, akkor jó lenne fonni is rajta.  Ki mutathatná meg a fonás csínját-bínját nekem, más, mint édesanyám.

– Én is fonni szeretnék! – kértem.

Erre ő lába közé fogta a guzsaly szárát, tulipán formájú talpát megnyomta a lábával, majd magyarázta:

– Figyelj kislányom! – mondta édesanyám.   – Felkötöm a kenderkócot a guzsalyra – magyarázta. – Így, ni – csavarta rá a kötöző fonallal a kócot, a guzsaly szárára.

Ezután a bal kezével elkezdte csipegetni a kócot. Egy kis darabot kihúzott a kócból, bal keze három ujjával, majd nyelvével megnyálazta és egy kicsit ujjai között sodort rajta, majd az orsó szárára rátekerte a sodrásból alakult fonalat. Én csak azt láttam, hogy mintha zene szólna, táncra perdült az orsó édesanyám kezében. Pergett-forgott az ujjai között, és csak úgy gyűlt-gyűlt az aranyfonál, mintha varázslat történt volna. Én, csak ámultam, bámultam.  Gyűlt az aranyfonál, nyálazás, köpés, sodrás, orsótánc! Nyálazás, köpés, sodrás, orsótánc!

Hű, ha! Nekem már, a csodálkozástól, csak annyi maradt, hogy néha köpni kell egyet-egyet, utána, nyalni a kicsípett kócdarabon, újabb köpés és nyalás. Én, már ekkor szédültem, hisz kiskobakom alig tudta felfogni, hogy ezt nekem meg kell tanulni és elő kell varázsolni a fonalat az orsóra. De hogyan? Nem értettem! Miért kell köpni, nyalogatni?

Pár pillanat után, édesanyám kezembe adta zörgős guzsalyam, de egész este, csak annyira jutottam, hogy, miként kell megállítani a guzsalyat, hogy ne dőljön el, vagy, hogy ne üssön főbe, mikor elszalad a kezem közül.  Ezt látva édesanyám, csak annyit mondott, halkan:

– Ne kínlódj, kislányom, neked az éneklés jobban megy!

Ekkor félre tettem sikertelen próbálkozásom, szívesen dalra fakadtam.  Tőle tanult kedvenc nótámat elénekeltem:

Jaj, de széles, jaj, de hosszú, az az út,

Amelyen a barna babám elindult.

Barna babám, térj vissza a hosszú utadról.

Emlékezz a szombat esti szavadról.

Hosszú útról, visszatérni, nem lehet,

A szerelmet, eltitkolni, nem lehet.

A szerelem, szélesebb a tenger vizénél,

Árvább vagyok a lehulló levélnél.

Hűségesen jártam a fonóba, ha vittem is a guzsalyam, nem tanultam meg a fonást. Daloltam, csak daloltam és soha nem fejeztem be a „fonni valóm”, de az ének elkísért egy életen át.  A guzsalyam eltűnt, az élet sodrásában, de őrzöm az édesanyám aranyfonalát, guzsalyát, melyen, szorgalmason font sok-sok téli estén. A fonallal és guzsallyal együtt őrzöm azokat a dalokat, melyeket tőle tanultam, a vásznakat, mit aranyfonálból szőtt. Felnőttként értettem meg, hogy miért mondják, hogy a fonalban, szőttesben lélek van, hisz benne érzem minden szőttesében, a dallal együtt édesanyám lelkét az ő gondoskodó szeretetét, mellyel aranyfonalát nyálazta, sodorta egy életen át. Aki már 30 éve a nagy vadászmező kórusában szövi, bárányfelhő gyapjújából, arany gyapjú fonalát.

Szerző: 2019. 03. 06.

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló