A tárogató hangjával a szívemben volt igazi az ünnep

Mivel édesanyánkat a jó Isten gazdag képzelőerővel áldotta meg, ezen a szép tavaszi napon, piros pettyes anyagból, fodros aljú és ujjú ruhát varrt nekünk.

Érdekes, hogy ha azt mondjuk, hogy ünnep, akkor nekem mindig a gyermekkorom jut eszembe. Gyermekkorom, mely az 50-es évek végéig nyúlik vissza. Szinte ma is hallom és látom lelki szemeim előtt az ünneplőbe öltözött szülőfalum apraját-nagyját.

Karácsony, húsvét, pünkösd, templomi ünnep, nemzeti ünnep nem létezett ünnepi öltözet, dal, tánc, de legfőképp a tárogató hangja nélkül. Annyi szép fodros szoknya, népviselet, nagymamák földig érő ráncos szoknyája, férfiak szalmakalapja sehol nem létezett, mint az én szülőfalumban.  Mivel édesanyánkat a jó Isten gazdag képzelőerővel áldotta meg, ezen a szép tavaszi napon, piros pettyes anyagból, fodros aljú és ujjú ruhát varrt nekünk. Szabta, varrta, és mire reggel lett már a szobánkban a szék karján tündököltek a fodros ruhácskák.

– Ünnep van, mondta édesanyánk.

– Templomba megyünk, majd ebéd után a falu központjába, együtt fogunk ünnepelni.

Már az ebéd is ünnepi volt, hisz az asztal ilyenkor mindig a legszebb szőttessel volt megterítve, porcelán tányérokkal, evőeszközökkel. Ami még ünnepibbé tette, az a finomabbnál finomabb házi sütemény volt. Ebédeltünk, de én, már alig vártam, hogy induljunk a beígért ünnepre.

Aztán, egyszer csak, kézen fogott édesanyánk a kishúgommal együtt és indultunk Felszegről a falu központja felé. Boldogan haladtunk az úton. A kapuk eleje ragyogóan megseperve, de az út közepén bokáig érő porfelhő követte lépéseinket, amint ugra-bugrálva haladtunk a poros úton. Egyszer csak a temető felőli oldalból különleges dallamok ütötték meg zenére érzékeny fülemet.

– Be szép! – de már az ugra-bugra, ritmikus tánccá változott, lábaink alatt. Lépéseinket pedig egy-egy kis porfelhő kísérte folyamatosan.

– Lassabban! – szólt ránk édesanyám. – Meg lehet fulladni! – De mi ezt, meg se hallottuk, tovább táncoltunk a porban, hisz szólt a fülünknek kedves zene és mi már ünnepeltünk. Elbűvölt a gyönyörű dallam, ahogy táncolva lépegettünk, a játékos séta a porfelhővel együtt, csodássá varázsolta lépteinket.  Ekkor, édesanyánk megszólalt:

– Biza, nagyon szép a tárogató hangja, amit a falu egyetlen tárogató mestere fúj!

Nevet is mondott, de már nem tudom, hogy kinek a nevét, elmosta az idő. Talán, Domi bácsi? Vagy, ki tudja? Ezt már, elfelejtettem!

Ahogy közeledtünk a térre, már volt, aki énekelt a tárogató hangjára, mi meg táncra perdültünk, de már nemcsak mi, hanem a falu népe is. Együtt táncoltunk és énekeltünk a tárogató hangjára.

Mi, meg forogtunk-forogtunk, míg egyszer, csak szédülten huppantunk a porba az út közepén. Pöttyös ruhám szétterült az út porában. Édesanyám fölém hajolt, kezét felém nyújtotta, felemelt és csak annyit mondott:

– Ti aztán, nagyon tudtok ünnepelni! Az ünneplő ruhátok csupa por lett.

Telt, múlt, az idő, ünnepek jöttek, mentek és azóta is minden ünnepen, szinte angyali üzenetként cseng a fülembe a szülőfalum gyönyörű tárogatójának hangja.

De, az az ünnep, csak a tárogató hangjával a szívemben volt, igazi ünnep, mert azóta sem fújja senki oly szépen, mint akkor, ott Etéden.

Dani Attila tárogatózik Nyíregyházán a sóstói Múzeumfaluban

Szerző: 2019. 03. 13.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló