Nyírtass

Emberöltőnél is hosszabb ideje, hogy Veres Csaba matematika–fizika szakos tanárként átlépte a nyírtassi általános iskola küszöbét. Kereken negyvenhárom esztendeje oktatja, neveli itt a gyerekeket. Kimondani is sok, hát még megélni, és tevékeny részesként közreműködni a közoktatás terén azóta végbement változásban. Tréfásan jegyzi meg Veres Csaba, hogy mióta tanár, szinte csak a változás az állandó az életében…

Nyírkarászon született 1938. december 11-én. Édesanyja lánykori nevén Kokas Sára. Ő a háztartás vezetését és a gyermekek felnevelését tartotta legfontosabb feladatának. Az édesapa, Veres György kántortanítóként nevelte az egyházi iskolában a felnövekvő generáció tagjait. Veres Csaba már egészen kicsi korától az iskola jellegzetes illatát szívta magába, együtt játszott az alsósokkal az udvaron. Szolgálati lakásban élt a család, más lehetőséget egyszerűen nem is ismert meg mint pályaválasztási lehetőséget. Sajnos, már egyik szülője sem él, hogy gyönyörködhetnének munkájuk gyümölcsében, a felnőtt gyermekek boldogulásában. Nagycsaládban nevelkedett Veres Csaba, bátyja, György, szintén matematika–fizika szakos tanár Tiszavasváriban, Csaba a második a sorban, Mária nyugdíjas adminisztrátor, Attila nyugalmazott vámtiszt, Sára fodrász. A felesége, lánynevén Kovács Ágnes, adminisztrátor, könyvelő, pénztáros volt nyugdíjazása előtt. Egy gyermekük született, Csaba a MÁV-nál telefonszerelő.

Kisvárdán a Bessenyei György Gimnáziumban érettségizett 1957-ben, utána a tanítóképzőben egy év elmélet után következett egy év gyakorlat. Ezt már a nyírtassi iskolában folytatta Veres Csaba, és magától értetődően maradt itt a diploma átvétele után.

Végigjárta a ranglétra különböző fokait, ha kellett, tanított alsóban, helyettesítette a többi kartársát. 1971 és 1987 között az iskola igazgatóhelyetteseként tevékenykedett. Harminchárom évesen nevezték ki erre a posztra. Aki egy kicsit is ismeri az igazgatóhelyettesek munkakörét, jól tudja, hogy az égvilágon mindenért felelniük kell. Évtizedekkel ezelőtt még nem különültek el annyira a munkakörök, mint manapság. A tanulmányi munka, az épület – pontosabban épületek rendben tartása, hisz hat (!) helyen tanítottak – a szükséges adminisztráció, a karbantartás, a gazdálkodás és még számtalan tennivaló adott napi gondot. Természetesen úgy, hogy közben a katedrán is állt, hisz szaktanárból még a hatvanas, hetvenes években is kevés volt a falvak többségében.

Végigpörgetjük egy képzeletbeli történelemkönyv lapjait Veres Csabával. Látható, hogy soha nem menekült a munka elől, amikor az iskola érdeke úgy kívánta, minden esetben számíthattak rá a kartársai, hogy helyettesíti őket. Megszámlálhatatlan mennyiségű ügyben kellett intézkednie, és mindenekelőtt gondoskodnia az iskola zavartalan működéséről. Ez a korábbi években lényegesen nagyobb feladatot jelentett, hisz a hat épületben mindig adódott valami sürgős ügy, hiba, feladat, amit azonnal meg kellett oldani.

Veres Csaba – noha más pályát igazából soha el sem tudott volna képzelni magának – ma is állítja: ha tehetné, ismét a pedagógus szerepét vállalná. Noha kevés munkát soha nem osztott a sors a tanárra. Régen lámpásnak is mondta a közvélemény, mert az értelmiségi lét miatt nagyon sok tennivaló elvégzését csak tőle várhatták az emberek. Bár a történelem nagyot fordult azóta, a feladattenger megmaradt. Ma pályázatok, kimutatások, összesítések és egy sor adminisztráció a plusz teher.

No és az a tény, hogy Veres Csaba közéleti érdeklődése a helybeliek előtt sem titkolt, igen sok társadalmi munkát és más, Nyírtass érdekében végzendő tevékenységet rótt rá a közakarat. Tette és teszi mindezt szívesen a tanár úr. Nemrégiben igen magas kitüntetéssel ismerte el a község ezt az átlagon felül, közmegelégedésre végzett munkát. A helyi önkormányzat odaítélte neki a díszpolgár címet.

– Hogy mit jelent nekem a rang és a dicsőség? – kérdez vissza a tanár úr. – Nem a címekért, az elismerésért hajtottam soha. Mindig az lebegett előttem, hogyan tudnék segíteni azoknak – gyerekeknek, helybelieknek – akik gondjának megoldását saját feladatomnak és felelősségemnek éreztem. Érdekességként tapasztalom, ahogy telik az idő, az életkor, egyre jobban szeretem a gyerekeket. Valahogy bölcsebbé, megértőbbé válik a tanár is. Megérti és elfogadja a mások hibáit, noha minden erejével azon van, hogy nyesegesse azokat…

Szabadidejét a tanár úr a kertben tölti. Nyulakat is tartanak otthon. Megszokta és megszerette a ház körüli munkákat. Érdekességként említi, hogy noha szereti a repülőgépeket, gyakran álmodja azt, hogy egy hadjárat közepében találja magát, és hallja az édesanyja hangját, igyekezzenek le a bunkerbe…

Bár az az idő elmúlt, az emlékezet jó mélyen elraktározta a kisgyermekként megélt eseményeket.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 12. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)