Nyíregyháza

Az utolsó mohikánok egyike Tóth László alezredes, a nyíregyházi Bottyán János laktanya parancsnoka. Ő még akkor tette le a tiszti esküt, amikor hazánk más politikai és honvédelmi blokkhoz tartozott. Tevékeny részese volt a honvédség szakmai átalakításának, a szervezeti változások lebonyolításának, megélte a „kell-e hadsereg vagy nem” politikai vitát, ugyanakkor mindössze három éves tiszti múlttal a háta mögött a nagy tiszai árvíz híradófőnökeként falvak tucatjaiban az emberek élete függött az ő egyszemélyi döntésétől.

Nemrégiben pedig magas elismerést kapott Javiel Solana NATO-főtitkártól a boszniai háborúban nyújtott háttérszerepért. Ezt a kitüntetést alig húszan vehették át az országból. Páratlanul gazdag katonai életút áll mögötte. Személyes véleményére is kíváncsiak a közvetlen felettesei.

A Balaton közeli Tapolcán született 1945. február elsején. Édesapja, Tóth István, laboráns és festő, a Káli-medence laborjában dolgozott. Édesanyja, lánykori néven Klung Róza. Sajnos, már egyik szülő sem él.

Felesége, Tóth Lászlóné Nagy Erzsébet Éva, közegészségügyi felügyelő. Két gyermekük született, László építészmérnök, Budapesten él a feleségével, Krisztina a nyíregyházi városházán a szabálysértési csoport helyettes vezetője, joghallgató.

Iskoláit Tapolcán végezte, a Batsányi János Gimnáziumban érettségizett ezerkilencszázhatvanháromban. Abban az évben szeptember 13-a péntekre esett, Tóth László ekkor vonult be Vácra katonának: az egyesített tiszti iskola hallgatója lett. Ezerkilencszázhatvanhétben vett át két diplomát a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolán. Az egyik a polgári életben is hasznos lett volna: vezetékes szaktechnikus, a másik a tiszti oklevél.

Rövid időn belül Nyíregyházán, a Damjanich laktanyában a híradó zászlóalj szakaszparancsnoka lesz, hadnagyi rendfokozatban. Nemsokára századparancsnok. Az igazi vízválasztó a szó szoros értelmében az ezerkilencszázhetvenes tiszai árvíz a katonai karrierjében. Épp egy gyakorlatról tartott haza az alakulatához, amikor kapta a hírt: komoly veszély fenyegeti a szatmári falvakat. A tizenkettedik órától a helyszínen irányította az árvízi védekezést, mint a kitelepült honvédség híradófőnöke. Még ma is peregnek a képek lelki szemei előtt: volt, ahol egy lisztes dobozt, a párnát, vagy éppen a kutyát mentette az öreg néni, amikor az összedűlő házat örökre elhagyta. A katonák általában a templomtoronyból figyelték és jelezték a hömpölygő árvíz közeledtét. Iszonyatosan nehéz körülmények közt dolgoztak, fáklyákkal, áramfejlesztőkkel világítottak. Az árvíz után két kitüntetéssel ismerték el Tóth László munkáját: Árvízvédelemért Emlékérmet és a Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozatát vehette át. Bizonyára a rendkívüli helyzetben nyújtott kimagasló teljesítménye és a szakmai hozzáértése is tette, hogy megkapta az Élenjáró Parancsnok, a Kiváló Parancsnok elismerést, ami a katonáknak adható egyik legmagasabb kitüntetés.

A katonai akadémia elvégzése után kinevezték törzsfőnöknek, majd a híradó zászlóalj parancsnoka lett. Nem mindennapi stresszt jelentett az életében, hogy éppen neki kellett felszámolnia azt a zászlóaljat, amelynek a létrehozásán, emberi, szakmai működtetésén hosszú évekig fáradozott. Ez az alakulat megkapta a kétszeres Kiváló Zászlóalj címet, s amire a legbüszkébb: az országos híradó szakmai versenyen csapatkapitányként irányíthatta a második helyen végzett, fél országból szervezett gárdát. Ezerkilencszáznyolcvanötben a honvédelmi miniszteri szemle után soron kívül léptették elő alezredesnek.

Az 1987-es átszervezés után a Vay Ádám laktanyában híradófőnökként irányította a munkát, majd még ezerkilencszáznyolcvanhétben kinevezték parancsnok-helyettesnek a Bottyán János Laktanyában. 1996. október elsejétől pedig Tóth László alezredes az alakulat parancsnoka. Feladataik közé tartozik a Magyar Honvédség felső vezetése részéről beszerzett híradó technikai eszközök átvétele, tárolása, dokumentálása, azokkal a katonai szervezetek ellátása, a javítás, a selejtezés és az értékesítés.

A rendszerváltozás után újrafogalmazta a kormány a honvédség szerepét. Megszűnt a politikai szerepvállalás, nőtt a hivatásos, szerződéses katonák száma, és csökkent a közalkalmazottak és a sorállományúak létszáma. A költségvetés mindig is szűkösnek bizonyult, de az utóbbi években még a szokottnál is nehezebb körülmények közt gazdálkodhatnak az alakulatok. Új technika beszerzésére alig nyílik lehetőség. Tóth alezredes úr úgy látja: objektív tény és nem szubjektív megítélés kérdése, hogy az ország nem nélkülözheti a honvédséget, hisz az állam és a haza védelmén túl ez az első és egyetlen erő, amely katasztrófahelyzetben, elemi csapás idején az emberek életét és vagyonát mentheti.

Tóth László a nyíregyházi közéletben is vállalt fontos feladatot: 1986 és ’90 között tanácstagként szolgálta a választók érdekeit. Szabadidejében röplabdázik, a kertjét ápolja és imád olvasni.

  (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 9. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)