Bocskaikert

Hajdúböszörményben született 1934. október 2-án szegény parasztcsaládban. A tanyavilág gyermeke volt: szülei három hold földön gazdálkodtak. Három testvérével, három nagybátyjával együtt, népes családban nevelkedett. Kiskorától kezdve bekapcsolódott a ház körüli teendőkbe, s szerette meg a háziállatokat. A petróleumlámpa melletti esti felolvasásokat szívesen hallgatta édesanyja ölébe bújva, kit nagyon szeretett (10–15 könyv járta körbe télen a tanyavilágot). Miután egy télen megtanították írni-olvasni, maga is szorgalmas könyvfogyasztó lett. A Hatlyukú Tanyasi Iskolában járta az első féléveket, a másodikokat – a hideg beálltával – a hajdúböszörményi fiúiskolában.

Az általános iskolát befejezve még két évig a tanyán maradt. Szükség volt a dolgos kézre, édesapja ugyanis a háborúban elesett. Segített ellátni húgait és szélütötte nagyanyját, aki az ágyból „vezényelte” a főzést (máig szeret főzni). 1951 jelentett fordulópontot az életében. Elhagyta a tanyát, s vasbetonszerelő szakmát ment tanulni Miskolc-Egyetemvárosra, ahol az egyetemet építették. Kitűnő szakoktatójuk példát mutatott a munkában, s a tervek olvasását is tőle tanulták meg. Máig emlékezetes az az első alkalom, amikor ifjú szakmunkásként először bontotta ki a fizetési borítékját. 1954-ben megkapta katonai behívóját. Munkatársai, vezetői kérlelték, hogy menjen majd vissza hozzájuk, de még ő sem tudta, hogy aktív pályáját ezután egyenruhában fogja eltölteni…

Veszprémbe vonult be, ahol a tüzérosztályba került. A tiszthelyettesi iskolát elvégezve tizedesként lövegparancsnokká nevezték ki. Amikor Fertődre vezényelték, akkor már szakaszvezetői rangban volt. Az 1956-os forradalom kitörése késleltette leszerelését – abban az időben állandó kapuügyeletes volt –, végül november 13-án szerelt le. Amikor hazaérve jelentkezett a kiegészítő parancsnokságon, felkérték, hogy ideiglenesen jelentkezzen rendőrnek. Amire letelt ez az időszak, megtetszett neki ez a hivatás, s lovas rendőrként véglegesítette magát. Ehhez egy újabb iskolát végzett Budapesten. Itt nemcsak a bizonyítványt kapta meg, hanem a lovat is hazahozhatta, amellyel hat évig Hajdúböszörmény külterületén teljesített szolgálatot. Alapfokú rendőriskolát végzett Kistarcsán jó eredménnyel, és őrmester lett. Érettségi után a Rendőrtiszti Akadémián tanult. Ezt befejezve a polgári járásba vezényelték az úgynevezett tiszti vegyes őrsbe. Ekkor már alhadnagy, 1966-tól hadnagyként szolgált. Polgáron a szolgálati feladatok ellátása mellett különös élményt jelentett egy-egy sikeres felderítés (a tiszaszederkényi és a tiszapalkonyai nagy építkezések vonzották a külföldi és a hazai bűnelkövetőket), vagy az, ha sikerült egy-egy intézkedéssorozattal valamelyik szegmensben megszilárdítani a közrendet, békésebbé tenné a lakosság mindennapjait. A társadalmi életbe is bekapcsolódott: tagja lett az ifjúsági mozgalom és a Tanács helyi vezetőtestületeinek. E minőségében szívesen emlékszik vissza egy veszélyes útszakaszon történt járdaépítésre, amelyben személyesen is közreműködött, vagy egy környezetvédelmi intézkedésére, amellyel sikerült a lakosok levegőjét veszélyeztető mészpor lerakását megszüntetni.

Következő szolgálati helye Hajdúnánás volt. Az ottani igazgatásrendészeti alosztály vezetői beosztását betöltve következetes, ugyanakkor jó szellemű munkával sikerült elérnie alárendeltjei körében a megbecsülést. 1973-ban másodszor kérték fel, hogy fogadja el a Munkásőrség hajdúböszörményi parancsnoki kinevezését. Felettesei beleegyezését is bírva igent mondott. A hat város állományát magában foglaló egységet laza fegyelmi morállal vette át. Kemény, következetes – egyidejűleg személyes sorsokban segítőkész – munkával fegyelmezett, civil célokért is tenni képes közösséggé formálta azt. Közben újkori történelmet és vezetéselméletet tanított a Munkásőr Főiskolán. Mint osztályfőnök máig büszkeséggel tölti el, hogy az általa oktatott közösség kiválóan végzett. A testület megszűnésével egyidejűleg alezredesként vonult nyugállományba.

Szekeres Gábor 1969 óta tagja – és egyben alapítója – a Magyar Éremgyűjtő Egyesületnek, s 13 éve egyik vezetője a hajdú-bihari szervezetnek. Szívesen mélyed el a gyűjteményeik eredetét jelentő korok történelmének tanulmányozásában, az akkori gazdasági és kulturális jellemzők felderítésében. Vasárnaponként találkoznak, előadásokat hallgatnak meg, s adásvétel és csere is folyik. Szakmai sikere az 1970. évi debreceni vándorgyűlés, majd a 2000-ben megrendezett 30 éves jubileumi ünnepség és két Déri múzeumi kiállítás megszervezése. Tevékenysége elismeréseként megkapta a Széchenyi Ferenc-díj III. és II. fokozatát.

Nyugdíjas éveiben feleségével kedvenc időtöltésük az utazás. Útjaikon – itthon és külföldön – elmaradhatatlanok a múzeumlátogatások. Gyermekeikkel, Ágival és Gáborral, valamint Dia, illetve Bence unokájukkal szinte napi szeretetteljes kapcsolatot tartanak.

 (Hajdú-Bihari Almanach 6. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2007.)