Fehérgyarmat

Akik az ezredfordulón látták a fehérgyarmati kórház belgyógyászati osztályán Muzsai Józsefné ápolónőt, nem hitték el, hogy több éve élvezhetné a megérdemelt nyugdíjat. Ő azonban elképzelni sem tudná, hogy kertes házukban otthon üljön. Igazán akkor boldog, ha segíthet másokon.

Nem titkolja, hogy 1935. február 10-én született Tarpán, lánykori neve Kelemen Irén. Fehérgyarmati mesterember felesége lett, illetve az akkori helyi tsz könyvelője. András testvére ma is Tarpán él. Ő igazán akkor lett fehérgyarmati, amikor a megnyíló kórház belgyógyászati osztályára került. Házasságukból két gyermek született. Gabriella Fehérgyarmaton él, Józsefék Nyíregyházán, három nagy gyerekükkel.

Az indulásnál a könyvelői állást cserélte fel egy látszólag ismeretlen munkával. Szakmai végzettség hiányában a mátészalkai kórház teremtette meg számára a felkészülés lehetőségét. Felnőtt fejjel, családanyaként három évig átjárt a mátészalkai kórházba, munka mellett vállalva a tanulást. Ezerkilencszázhetvenkettőben szerezte meg az ápolónői képesítést.

– Megszerettem a belgyógyászati munkát, s amikor hívtak más osztályra, látszólag előnyösebb beosztásba, akkor sem változtattam. Ebben része volt a munka sokszínűségének és az osztály munkatársi közösségének.

Munkájához a kórház vezetőitől és családtól is megkapta a szükséges támogatást. Hagyták dolgozni, s ez mindennél többet jelent. Amikor elérte a nyugdíjkorhatárt, marasztalták. Irénke folytatta tovább az ápolónői munkát. Akik jártak belgyógyászati osztályon, látva a különböző korú, különböző állapotú beteg embereket, nehezen tudják megérteni: mit lehet ebben szeretni? Hiszen itt csak beteg, szerencsétlen, az életért sokszor kevés eséllyel küzdő emberekkel van körülvéve az egészségügyi dolgozó. Azonban ennek is van pozitív hatása a gyógyítóra:

– Amikor beléptem, belépek a kórház kapuján, minden személyes nyűgöt elfelejtek. Korábban három műszakban dolgoztam, az utóbbi időben állandó éjszakásként. Hozzám lehetne igazítani az órát. Nálam a 18 órakor kezdődő műszak azt jelenti, hogy legalább fél órával korábban már munkahelyén van. Az évtizedek alatt sokat változtak a munkakörülmények. Igaz, az építkezés, felújítás, korszerűsítés hónapok kényelmetlenségeit hozta. Eközben még jobban szükség volt arra, hogy az ápolónő törődése csökkentse a kényelmetlenségeket. Nekem minden beteg egyként fontos. Nagyon sok idős, magára maradt, igazán szegény ember fordult, s bizonyára fordul meg a belgyógyászaton. Örültem, hogy segíthettem, segíthettünk.

 Azok, akik betegként, hozzátartozóként megismerhették Muzsai Józsefné több évtizedes kórházi munkáját, megtalálták a lehetőségét annak, hogy elismerésüket közzé tegyék.

Fehérgyarmat város képviselő-testülete döntése értelmében a Városnapon kitüntetik a közért önzetlenül munkálkodókat. A lehető legszélesebb réteg, a civil szervezeteké. Az ajánlók között ott volt a Vöröskereszt, a nyugdíjasok klubja, a városi vegyes kar, de a lovas sportkör és a mozgáskorlátozottak egyesülete is. A Fehérgyarmat Sportjáért Alapítvány ugyanúgy javasolta kitüntetésre, mint a kézilabdásokat tömörítő FVSE, illetve a látássérültek és a rádióamatőrök. A képviselő-testület „Közszolgálatért” kitüntetésben részesítette 2002. május 14-én Muzsai Józsefnét, a Szatmár-Beregi Kórház Fehérgyarmati Telepe Belgyógyászati Osztályának nyugalmazott ápolónőjét. Korából adódóan ugyanis nyugdíjas. Valójában azonban fiatalokat megszégyenítő tempóban dolgozik. Korábban, míg a gyerekek iskolások voltak, nyáron vette igénybe a szabadságot. Amióta felnőttek a gyerekek, nagyok az unokák, ez ma már nem szempont. Akkor dolgozik, amikor szükség van a munkájára. Ezért is fogadta nagy örömmel, amikor a belgyógyászati osztály dolgozói, az ápolási igazgatóhoz beadott levelükben kérték, hogy Irénke maradhasson. Úgy vélték, hogy gazdag tapasztalatát, hozzáértését, hűségét, törődését ezzel köszönhetik meg.

Muzsai Józsefné ott folytatja minden késő délután, ahol kora reggel abbahagyta. Pedig neki is vannak gondjai, problémái. Gyógyszereken él. Szíve gyakran rakoncátlankodik. Ő azonban ezt türelemmel viseli: „beszedem a gyógyszert, így már nincs mit keseregni”. A kitüntetés átadására a város lakói előtt, a koraesti ünnepségen került sor. Betegei csak azt vették észre, hogy nincs ott aznap este. Ugyanis nem az a fajta, aki igényt tart az ünneplésre, aki dicsekedni kíván az elismeréssel. Teszi a dolgát, hiszen betegei várják, tőle is remélve a mielőbbi gyógyulást.

A közösség elismerése csak megerősítette korábbi hitében: nincs szebb dolog, mint másokért dolgozni. Soha nem beosztásért, kitüntetésért dolgozott. Lépten-nyomon találkozik ma is olyanokkal, akiket az osztályon gyógyítottak.

– Az ilyenkor megfogalmazott jó szó, a köszönet az igazi fizetség munkánkért – erősítette meg búcsúzóul.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 13. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)