Mátészalka

Berettyóújfaluban született 1939. október 16-án. Édesapja főjegyző, édesanyja tanítónő volt, aki Nagyecseden közel négy évtizedes tevékenysége révén vált mindenki által elismert pedagógussá, akit „Emmuska néniként” ma is emlegetnek a településen. Öccse, Szabolcs, Egerben él, az MNB alkalmazottja, húga, Emma, nyugdíjas tanítónő.

Gyermekkorának egy részét Erdélyben töltötte, majd a család 1946-ban került Nagyecsedre. Itt végezte általános iskolai tanulmányait, mindenből kiváló, kitűnő tanuló volt. Középiskolai tanulmányait Mátészalkán folytatta, máig szívesen emlékezik vissza latin tanárára, Kerényi tanár úrra. Érettségi után az orvosi egyetemre jelentkezett, ám hiába produkált maximális pontszámot a felvételin, „édesapja jóvoltából” x-es kategóriának számított, helyhiány miatt elutasították. Így vagonkirakóként kezdte az Erdért Vállalatnál, és máig büszke arra, hogy munkakönyvében ez az első bejegyzés. Sok mindent megtanult ott, olyasmit, amit nem tanítanak a középiskolában.

Egy évvel később a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetemen kezdte meg tanulmányait, ahol az Erdért ösztöndíjasaként 1964-ben szerzett faipari mérnöki diplomát. Közel másfél évtizedig az Erdért Vállalat mátészalkai telepén töltött be a végzettségének megfelelő munkaköröket, a főmérnöki posztig jutott.

Mérnöki munkája mellett szívesen dolgozott a köz érdekében, így nem volt véletlen, hogy 1967-ben a járási tanács tagja, 1971-től a városi tanács tagja, 1973-tól a megyei tanács tagja lett, másodmagával képviselte ezt a várost és környékét.

Ezerkilencszázhetvenhét július 1-jén választották meg a városi tanács tanácselnök-helyettesévé. Ezt a funkciót 1981 januárjáig töltötte be, ekkor lett a Mátészalkai Járási Hivatal elnöke, majd annak megszűnése után 1984. január 1-jétől a városi tanács tanácselnökévé választották. E pozícióban sokat tett azért, hogy Mátészalka korszerű iparral és infrastruktúrával rendelkezzen és Szatmár kulturális centruma legyen. Nagyon sok mindent meg kellett tanulnia, de rengeteg élménye, fontos emléke van ebből az időből.

Ám a kiszámíthatatlan sors derékba törte a szépen ívelő pályát, az orvosok sokáig az életéért küzdöttek, így 1989. június 30-ától – szándékai ellenére, de saját akaratából – egészségi állapota miatt visszavonult a közélettől. Mindent megpróbált, ám be kellett látnia, hogy hiába az akaraterő, a kitartás, gyógyulása előre meghatározhatatlan időt vesz igénybe. Úgy véli, hogy a betegség derékba törte pályáját, de meggyőződése, hogy így kellett döntenie. Sikerekben és eredményekben gazdag életútját számtalan elismeréssel illették: sokszoros Kiváló Dolgozó, a Faipar Kiváló Dolgozója, a Honvédelmi Érdemérem tulajdonosa. 1983-ban a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, 1989-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát és a Pro Urbe kitüntetést vehette át.

„Közéleti mivoltát” nyugdíjasként sem tudja megtagadni: a Rotary Klub alapító tagja, tíz éve kuratóriumi tag a Kocsis–Hauser Alapítványban. Két nyugdíjas klub tagja és tevékenykedik a Mozgáskorlátozottak Egyesületében, valamint a Mátészalkai Művészetbarát Egyesület tiszteletbeli tagja.

Vezetői tevékenységére így emlékezik vissza: – Szigorú főnöknek tartottak, valószínűleg maradt bennem a termelésben dolgozó mérnökből, szeretem a rendet. Megfontolt ember voltam világéletemben, olyan, aki végiggondolta a dolgokat. Mindig azt mondtam, előbb számolj tízig, utána dönts. Mindig minden körülmények között igyekeztem emberséges lenni.

Kövendy Lajos a Dunántúlról talált magának méltó társat Bóta Éva személyében, aki korábban titkárnőként dolgozott, és aki a bajban is mindig hű társának bizonyult: óriási szerepe van férje felgyógyulásában, hisz állandóan erőt öntött belé. Ezerkilencszázhatvanötben kötött házasságukból két gyermekük született: Zsolt 1966-ban, ő magyar–történelem–népművelés szakos tanárként ma polgármesteri főtanácsadó. Felesége pedagógus, Tamás fiuk tizenhárom éves. Edina 1970-ben jött a világra. Ő látszerész, férje testnevelő tanár, kisfiuk, Levente másfél éves.

Az egykori tanácselnöknek a munkája volt a hobbija, korábban szívesen barkácsolt és mindent elvégzett a ház körül. Nyugdíjasként igyekszik nyitott szemmel és füllel közlekedni a városban és eljutni minden érdekes eseményre.

Kövendy Lajos elégedett életútjával, tiszta, kiegyensúlyozott derűvel tekinthet vissza a megtett útra. A háttér felrajzolódó körvonalaiban megjelenik a gyermekkor, Erdély és utána Nagyecsed. A szülői ház gazdag útravalóval látta el, tanítónő édesanyjától a közösségért való munkálkodást örökölte, édesapjától, az állami tisztviselőtől, a mindenkori rend becsületes, köztiszteletre érdemes szolgálatát sajátította el.

Máig örömmel tölti el, hogy mindig azt csinálta, amit szeretett és különösen a közéletben „élhette ki magát”. Reméli, hogy megéli még gyermekei és unokái boldogulását.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 18. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)