Gergelyfi György

Református lelkész

Márosjára

A szépséges táj látható csodái és rejtőzködő történetei magukkal ragadtak azon a gyönyörű őszi vasárnapon, amikor Erdélyen végighajtottunk, hogy felkeressük Marosjárán Gergelyfi György református lelkészt. Sietni kellett, hogy a tiszteletes urat a délelőtti és a délutáni szolgálat közötti időben találjuk, így nem készültem fel lelkileg arra a változásra, ami Szászrégen után, a főútról letérve ért. Itt az élő múlttal találkoztam. A házak, a porták annál is jobban magukhoz vonzották a lelkemet, mivel ezeket a településeket akarta Ceaușescu leromboltatni. Abban az általa elképzelt tóban, mi minden veszett volna oda!

A falu elöljárója kísért el a református templomhoz, ami egy kisebb dombról nézi, ki érkezik, kinek kell útbaigazítás.

– Nem ez az első és az egyetlen temploma a falunak, a másik emelkedőn a római katolikusoké látható. A régi időkben is több templom volt – mondja a tiszteletes úr. Az első létét egy 1232-ben íródott oklevél bizonyítja, a második a falu egyik részén, a Bagoly dombon épült 1530 körül. A legenda szerint volt egy fatemplom is, amelyet egy megbántott cigánylány felgyújtott. A mostani református templom 1861 és 1871 között épült, és most fejezik be a külső tatarozását.

A reformátusok mai lelki pásztora igen fiatal ember. Most az istentisztelet után is maradtak nála hívek, és az itt vendégeskedő holland egyházfikat fogadták. Így aztán elkelt a feleségének, Erika asszonynak a segítsége. Nem csak a vendéglátást szervezte, hanem a három éves kisfiúkat, Hunor Mihályt is igyekezett csendesíteni.

Gergelyfi György fiatalságánál csak a széles ismeretköre, felkészültsége lepett meg jobban. Ő ennek a földnek a neveltje, Marosvásárhelyen született 1980-ban, de Jeddre való, és ezt szemmel láthatóan büszkén vállalja. Jeddről Jókai Mór Bálványosvár című regényében megírta, miként kényszerítették meghátrálásra az 1200-as években betörő tatár-kun seregeket az itteniek, köztük a bátor nők. A tiszteletes idézi is az azóta fennmaradt mondást,„Jeddre ne, csak bottal!”

Kérdésemre, miért választotta a papi hívatást, hogyan jutott el idáig, olyan változatos életút tárul elém, mint maga a környék.

– Már gyerekkoromban olyan elvont dolgokat kérdeztem édesanyámtól, hogy mi az öröm, a boldogság, a kegyelem, de akkor még nem gondoltam, hogy ebben a hivatásban találom rá a választ, bár egyik ősöm szintén lelkész volt. Előbb Marosvásárhelyen elektronikát és számítástechnikát tanultam. Már akkor is azon kezdtem gondolkodni, hogy az ionok mozgását nem lehet látni, de lehet érezni. Aztán előbb turisztika szakon végeztem, ami közelebb vitt a hivatásomhoz, mert jobban megismertem a szülőföldemet, az embereket, és összehasonlíthattam életünket a nagyvilággal. Eközben sportoltam – ami alkatán meg is látszik, állapítom meg magamban –, de végül Csiha Kálmán püspök úr hatására az egyetemi tanulmányaimat teológián folytattam. Úgy érzem, én a kiválasztásom magyarázatát a Zsoltárok könyve 18. fejezetében találtam meg, amely arra tanít, mint mindenkit, hogy az Úr az én kősziklám, és a 34. verse igazán nekem szól: „Olyanná teszi lábamat, mint a szarvasé, és az én magas helyeimre állít engem.” Nehéz szolgálatban kezdtem a pályám Moldvában, és aztán kerültem ide.

Miközben hallgatom, arra gondolok, hogyan érthette meg ezt a zsoltárt egy fiatalember. Talán kitalálta a gondolataimat, mert azzal folytatja:

– Fel kell vállalni a másságunkat, én a Heidelbergi Káté és Jézus gyermeke vagyok.

Felesége mosolyogva mondja, hogy a templomtoronyba szokott felmenni a férje, ha telefonálni akar, és én óvatosan megkérdezem.

– Úgy érzi ez az a hely, ahol az életét leéli? Mi tartja itt, ebben a kis faluban?

– Nem tudom. Ha elmegyek innen, csak akkor, ha nagyobb gyülekezethez vagy más feladathoz hívnak. Marosjára nem volt mindig kis falu, ez az elkezdett falurombolás következménye. Előbb beszüremkedett a Securitate, ami sok ember lelkét megrontotta, mivel a megfélemlítés, a büntetés, a kirekesztés alatt egyesek megtörtek, mások elmenekültek. A születésemkor még 930 református élt ebben a faluban, ma körülbelül az ötöde maradt. Ugyanez a helyzet a római katolikusoknál is, mert itt ez a két felekezet volt jellemző, de akadt néhány ortodox és zsidó család is. Ma egy román származású és néhány cigány család él itt közöttünk. Errefelé úgy mondják, házi cigányok, ami ugye magyarázatra szorul. Ők magyar cigányok, akik letelepedtek, nem a vándorló életmódot folytatják, munkahelyet keresnek, és békességben élünk együtt. A baj az, hogy hiányzik az elvándorlott generáció, hiányoznak az alkohol és más romboló szokások ellen megvédő régi értékeknek a közvetítői. A farkasok, és ma már a medve is közel merészkedik a házakhoz, de tőlük nem félünk, mert nagyobb veszély, hogy a falurombolást a lelkek rombolása követte.

Ez elnémít, de előveszi Wass Albert kötetét, és olvassa a Vadász-bajtársaimhoz című versből: – „Szent munkára fel! Célunk nevelni tiszta lelkeket”

Úgy legyen!

(Északkeleti Almanach 29. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Dávid Balázs

Menyhárt Bálint

Osváth Csaba

Jeszenovics Albert

Bende Tamás

Bekő Tamás

Nagy Horea

Kolcsár Gyula

Csűry István

Dávid Balázs

Ilonczai Zsombor Ferenc

Kovács Endre

Dr. Nemes Imre

Csáki Gedeon

Rigó Mihály

Kardosi Zoltán

Fazakas Sándor

Bréda Lajos

Kovács Sándor

Bertli Mária