Fehérgyarmat−„anyagyarmat”

Szemelvények Szilvási Csaba Szatmári helynevek igézetében című művéből

Fehérgyarmat.jpgAz udvaron és a kertben csupa ígéret és igézet a világ. Enyhe, engedékeny, már-már veteményező az idő. Fű zsendül a kerítés tövén. Gyerünk hát kifelé a szobából, a kertből, az udvarból, ki a szabadba, a természetbe! A városban, még ha olyan kicsi is, mint Fehérgyarmat, az ember szinte már nem is ember, csak egység, silány szám, eleven és közönyös díszlet. A benne mozgó azt érzi, hogy az élet gyönyörű arcán ő is csak egy a sok-sok „ember-szeplő” között.

A szakembereké a tudás, de a magamfajta tájékozatlanoknak megmarad a csodálkozás gyermeteg gyönyörűsége is. Mióta nem láttam szülővárosomat, megint sokat szépült. A házak előtt, a kiskertekben mindenütt virág. Az udvarokban a gyümölcsfák fehér vagy halványrózsaszín sziromhabokban fürdenek. A főtér gyönyörűen lekövezve, három, a közlekedést megkönnyítő körforgalom és új köztéri szobrok is dicsérik a kisváros gazdáinak gondoskodását. A hajdani nagyvásárok hangulatát idéző, immár tradicionális, augusztusi Gyarmati Vigasságokon színes hagyományőrző és kulturális programokkal fogadják és szórakoztatják a helyi és a településre nagy számban látogató vendégérdeklődőket.

A Tisza, a Szamos és a Túr háromszögében fekvő település, az Erdőhát központja, Fehérgyarmat Fehér, korábban Fejér előtagjára nincs megfelelő tudományos magyarázat. Egyesek szerint a Gyarmat törzs töredéke egykori zászlajának fehér színére utal, mások a falu környékét régen a belvizek miatt gyakran elborított fehér víztükör miatt adták. A határban ma is van egy Fejér-tó nevű, lapályos mezőrész. A fehér, eredetileg fejér, a fej szó származéka. Jelzi, hogy az alapszín, a legfontosabb, a „fej” a színek között, ő a „Hófehérke”, vele van kapcsolatban a szivárvány színének „hét törpéje”. Bár a Székesfehérvár helységnév latinul − minden bizonnyal a „fordítónak” egy félreértése következtében − Alba Regia, vagy a Nándorfejérvár szerbül Beograd, azaz Fehérvár, és van Csongrád, azaz Csorngrad, tehát Feketevár, és van Pilisvörösvár nevű „színes” helységnevünk is, meggyőződésem, hogy miként Fejér megye székhelyének neve, amely magában hordozza a trón jelentésű királyi szék „szék” elemét, és a fő-vel és a vár-ral „egybekelve” SzékesFŐvárostjelent, a Fehérgyarmat helységnév előtagja sem egy színt képvisel, hanem a helységnek már a régi időkben is elismert fontosságát jelöli. Ezt az is alátámasztja, hogy Maksai Ferenc (142. l.) szerint Gyarmat városiasodása már a középkorban megindult. A szatmári „nagy útnak” „tributuma”, „vámszedő helye” volt, s a nagybirtokos urak már abban az időben megtették szamosháti uradalmuk központjává.

Az Elnöki Tanács 19/1978. számú határozata értelmében 1978. december 31-én várossá nyilvánított település nevének utótagját Maksai szerint is a Gyarmat törzs egyik Kelet-Magyarországra vetődött, s ott megtelepült töredékéről kapta. Bár a közeli Szamoskér és Kérsemjén helységek neve mutatja, hogy a honfoglalás-koriak közül legalább egy törzs helyet „kért” magának Szatmárban, én azt hiszem, hogy Fehérgyarmatot nem „Kürt-Gyarmaték” „gyarmatosító” törekvése hozta létre.

A debreceni egyetemen a drága jó Kálmán Béla bácsitól, áldott emlékű professzoromtól egy vogul órán tudtam meg, hogy a mony ősi finnugor örökségünk, s − a bornyú-borgyú, varnyú-vargyú, nyárfa-gyárfa „párosokban” is felismerhető ny—gy – szabályos hangmegfelelést mutatva − benne van a manysi, a mogyoró és a magyar szavakban.

Ami „felnevelő” településem utótagját illeti, én a j-gy (borjú-borgyú, varjú-vargyú) hangmegfelelés alapján meg vagyok győződve róla, hogy a gyar a jár igének egy alakja, s a későbbi járás vagy megye szavakban is jól érzékelhető földrajzi-közigazgatási egységet jelenti.

A jarmat, gyarmat szerintem a jar-gyar tőből az m (fut-futam, hoz- hozam, üt-ütem) és az at (fúr-furat, húz-huzat) deverbális nomen, igé­ből főnevet alkotó képzők „kétágú bokrának” hozzáadásával jött létre. A Fehérgyarmat szó tehát a mai magyar nyelvre Fő járásnak fordítható. Ebben megerősített a Czuczor-Fogarasí szótár is, amely szerint (229. l.) a „gyarmat, gyar-am-at gyöke: gyar, mennyiben zarándoklást és szaporodást, vagy gyarapodást is jelent, innen az elavult gyar-am-ik, s ebből gyar-am-ás, gyar-am-at, s összevonva gyarmat.”

A város, amely a közeli Szatmárból az ország belseje felé vezető fontos hadi- és kereskedelmi út mellett található, 1418-tól már mezővárosi rangot viselt. Az ecsedi Báthoryak birtokolták, így később az erdélyi fejedelmi családok tulajdona lett. Báthory István, Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György erdélyi fejedelmek uralkodása idején számottevő volt a fejlődése. Ekkor épült a stratégiai szerepet soha nem játszott gyarmati földvár, amit I. Lipót császár romboltatott le, s amelynek emlékét ma a főutca déli szakaszának neve, a Tömöttvár (az én gyermekkoromban még TömösvárJ utca őrzi.

A város lakóinak jelentős része − ahogy ezt a ma is domináló Kalydy, Tardy, Bihary, Bereczky, Szaplonczay, a településre jellemző, „törzsökös” családnevek is tanúsítják − a XVIII. századra kollektív kiváltságot élvező nemes ember volt. 1850-től Fehérgyarmat járási székhely lett, ennek eredményeképpen megindult a polgári fejlődés útján.

1898-ban megépült a helységet Szatmárnémetivel összekötő vasútvonal. Gyarmat mai képe is akkor kezdett kialakulni, s fejlődése töretlenül tartott egészen a trianoni békeszerződésig, amikor Erdéllyel és Kárpátaljával megszakadtak a kapcsolatai. Csak 1979-ben kapta vissza városi rangját az 1970-es árvíz során jelentős károkat szenvedett település. Ennek az árvíznek „köszönheti” az utána következett újjáépítést és a beköltözések révén bekövetkezett népességgyarapodást is.

Gyarmat szívében van a Fő tér vagy Kossuth tér, de azt − mint a debreceni főutcát − mivel régen a település kereskedelmi központja is volt, nevezik Piac utcának is. A Kossuth park − korábban Kossuth-kert − a tér parkosított része. A hagyomány szerint, toborzó körútja során, „a nemzet atyja” itt is megfordult, és egy régi szobor talapzatán állva „verbuváló beszédet” mondott.

Ha a Kossuth kertben járok, a lábam a könnyű félcipőben is ficánkol. Le szeretné rúgni magáról az esetlen, suta „bőrbéklyót”, hogy − mint valaha gyermekkoromban − együtt fürödhessék a füvekkel és a virágokkal, hogy ujjaival megkeresse a járda rovátkái közt futó patakocskát, hogy talpával beletapicskoljon a sárba. Gyönyörű itt, ahogy egy széles falevélre rákoppan a „cseppfolyós gyémánt”, ahogy összefut társaival a hajlékony száron, s eggyé válva velük, leszalad egészen a levél tövéig.

Szeretem, amikor hirtelen kisüt a nap. Jó meleg napocska, ne hagyj el bennünket sohase! Adj erőt, kedvet! Csald ki a liláskék pillangó után a többieket is báb-köntösükből, éltesd szívünkben a reményt! Hadd érezzük, hogy akármilyen nehéz is az élet, sok boldogságot ad azoknak, akik kicsivel is beérik.

„MAGYARmat, az én mikroHONniám parkjának egyik sarkában áll a város egyik jelképe, a műemlék református templom, amelynek fő hajója gondolatban úgy ölel körül zsoltárok zengésében, mint gyermekkoromban, vagy talán még édesebben. Elhaladok a „szent ház” mellett, és látom a rég lebontott református iskolát is. Hallom, ahogy a négy fióktornyos, zsindellyel fedett torony öreg harangjának szava beszűrődik a bicskával televésett felületű padokkal bebútorozott tanterembe, és érzem drága, jó tanító nénim kezének simogatását a buksimon. Szülőhazánk a gyerekkorunk. Arra gondolok, milyen jó lenne újra gyereknek lenni, nagyon aprónak a nagyon parányi világban.

A templomtól nem messze, az egykori Jékey-park közepén található a ma már a szomszédjában álló kórház nővérszállásaként működő Jékey- kastély, amely valaha a nagy magyar romantikus író, Jókai nevének magas hangrendű, de azt „megipszilonosított” változatával ékeskedő főszolgabíró rezidenciája volt.

A város hajdan Derék utcának is nevezett fő utcáját az egykori Nagy-Gyarmat központját képező tér két részre osztja, az egyik felét Kisgyarmatnak, a másikat Tömöttvár utcának hívják. Utóbbi −amelyet az én gyermekkoromban, ahogy ezt már említettem, mindenki csak Tömösvárként ismert − onnan kapta a nevét, hogy valaha egy földvár állt benne.

Kisgyarmat a végén kétfelé ágazik. Egyik ága a Nábrádi, hivatalosan József Attila, másik a Kisari, azaz az Esze Tamás utca, amelyet régen az oda − periferikus helyzetéből adódóan − be-belopakodó „ravaszdik” miatt a nép körében Rókásvégnek is neveztek.

Eredetileg, és az „őslakosok” számára még ma is, a többi szomszédos település nevét viseli a központból, illetve a Tömöttvár utcából kiinduló Penyigei (Kölcsey), Matolcsi (Mártírok) és Zsarolyáni út. Kisgyarmattal van kapcsolatban a Kis szer, ma Bocskai utca és a napjainkban már Vörösmarty nevét viselő, korábban Vágóhíd, Kórház és Szeretetház utcaként is ismert városrész, amely jellegzetes „objektumairól” kapta hagyományos neveit. Benne működött a községi vágóhíd és a századforduló táján egy kórház, amelyet később úgynevezett „szeretetházzá”, afféle „öregek, elesettek otthonává” alakítottak át.

Jellegzetes „ősgyarmati” utcák még a Kaszárnya (ma Ady Endre) utca, amely a századforduló után itt működött csendőrlaktanyáról kapta a nevét, a Malom (Dózsa György) utca, amelyben valaha egy szárazmalom őrölte a gabonát, a korábban kisiparosok lakta Ipar (Ságvári) utca, a kezdetben csak fél tucat házat számlált Hatház, valamint a szép nevű Hajnal (Rákóczi) és Gyöngyvirág (Széchenyi) utcák. Ma már a Hajnal utca részét képezi az azonos nevű budai és egri utcák „kistestvére”, a török világ emlékét őrző Mecset utca. A Dénesi kert egy almásról kapta a nevét.

A Honvéd utcát az első világháború után nyitották a frontról hazatért katonáknak, a Szicsák-végként és − a „hős felszabadítóknak” emléket állítandó − Davaj utcaként is „alapos-trafált”-aposztrofált Hunyadi utcát pedig 1945 után. A hivatalosan Damjanichról elnevezett, de ma is csak Reszelő-szorosként emlegetett utca, ha hinni lehet a krónikásnak, egy „Ráspolynak” és „Reszelőnek” is csúfolt, Szabó nevű szatócsról kapta a nevét. A „smirglis” név azért ragadt az illetőre, mert már „nagy lógó” volt, amikor, egy április elsején, a nagyapja, aki igazi mókamester volt, elszalasztotta a gyógyszertárba, hogy hozzon neki „reszelőzsírt”. Hogy aztán őt a patikusék mivel és hová utasították, arról már nem szól a fáma. Elküldhették akár egy félcéduláért a belterület szélén lévő Vásártér jellegzetes objektumába, a Cédulaházba, akár egy zacskó sóhajért a hajdani Sóházban működő, ominózus gyarmati Sóhivatalba.

Személyekről nevezték el Gyarmat több más, fontos „tájékozódási pontját”, a Béni dombját, amelyen egykor Bakó Benjámin háza állt, a mellette lévő Béni-gödre nevű kacsaúsztatót, a második világháború vége felé a németek által felrobbantott Szegedi-féle-gőzmalmot, amelynek megmaradt részéből alakították ki a fűszer-csemege boltok áruinak tárolására szolgáló Bázis nevű raktárt, a Matolcsi, Bajcsy-Zsilinszky és Kaszárnya utcák találkozásában, az úgynevezett Csillag-szorosban lévő, ezért Csillag italboltnak is nevezett Cili néni-kocsmáját, a Kati kútját és a Csűrös-kert nevű, már a belterületen lévő szálastakarmány-rakodót is.

A Kristóf-szoros sem elsősorban „botcsinálta keresztapjáról”, egy ott lakó földbirtokosról „ráragadt” „columbusos” nevével mozgatta meg annakidején kalandvágyó kamaszfantáziánkat, hanem inkább azért, mert azt rebesgették róla, hogy alatta húzódik a hajdani vár, a „Tömös” sok-sok titkot rejtő alagútja.

A meglehetősen rövid Munkácsy Mihály utcát Alig utcának nevezi a nép, a Tavasz utca tréfás elnevezése pedig −mivel vizenyős talajra épült, és kezdetben, esős időben szinte már úszni lehetett benne, mint a boldogságban − Boldogság utca.

A „Boldogtalanság útja” a temető. Gyarmaton három is van belőle: a Régi, az Új és a Zsidótemető.

A református templom kertjének a folytatásában van a Templomkert utca, más néven Templomkert-alja, amely már a Kölcsey, régebben Penyigei utca, az én legszűkebb szülőhazám részét képezi. Gondolatban a temetőből oda indulok. Haza, mint hajdan, az azóta már a végtelenbe röppent nagyanyámhoz, nagyapámhoz, nagynénémhez, édesanyámhoz és apámhoz.

Gyarmat három folyó, a Tisza, a Szamos és a Túr háromszögében fekszik, de a közelebbi határa is tele van különböző, még létező, illetve többnyire már csak a nevükben élő kis álló- és folyóvizekkel. A Bánya gödör, a Kenderátó, a Fehér-tó, a Fekete-árok, a Cser, a Csomota vagy Sár nevű vízfolyás, a Pünkösd- és a Szerbéceg árok, a Fordulós-, a Három hold dombja-, a Kecske-réti-, a Kerekes-, a Vármegye-, a Matolcsi úti-, a Mikó-, a Sikkó-, a Muszáj-, a Téglagyári-, a Baláca-, a Károlyi-tanyai, a László- tagi-, a Kis-tagosi-, a Köles-szeri- és a Zsarolya-csatorna, valamint a Kis- mezei és a Nábrádi kanális, a Méllyei, a Topolyka, a Sebes, a Nádas, a Békás­fok és a Szerve patak eltűnt az idő „nagy víznyelőjében”, csak a Szenke és a Szihágy patakok élnek már. Utóbbiakban, főleg a Szihágyban, sokszor fürödtem én is gyermekkoromban.

Eljátszom az érdekesebb nevekkel. A Balaton szóban is benne lévő mocsár, sár jelentésű balátával rokon baláca − ebben Kiss Lajos (FNESZ 80.) is segít − a kis tó jelentésű szerb-horvát blaca megfelelője. A folyamatos melléknévi igenévből főnevesült, jelöletlen tárgy előtagú Kenderátót lelkem „tapogató ujjaival” keresgélve már egyedül is eljutok az áztat ige régi át alakjához, boldogan „meg is simogatom”.

A Méllyei névbe kényelemből nem merülök bele, nem próbálom meg az itt „miej”-nek nevezett méhvel összefüggésbe hozni, inkább már a Csoma, Csomád helységnevek „csomában-nyomában „zsarándokolva” keresem −kákán a csomót? −a Csomota és a Zsarolya jelentését. Utóbbi esetében −közel van − segítségül hívom a szomszéd falut, amelynek a neve − Zsarolyán − tövében, az FNESZ szerint, a szláv zsuravl, daru van jelen. A Zsarolya tehát − úgy-ahogy megnyugszom benne − valami olyasmit jelenthet, hogy Darvas. De a „Csomota-csemete”, ahogy a „délceg” Szerbéceg (amely talán a Szerbé szeg-ből torzulhatott) titok marad számomra. Kedves „mesterhármasunk” alliteráló „triója” sem áll mellém: a Szihágy cserben hágy, a Szenke, (kis szenny?), a „szemtelenke!” szintén nem segít ki, s a Szerve sem „szervíroz”, nem szolgál számomra semmiféle „épkézláb” elképzeléssel.

Gyarmat nemcsak az erek, cserek, patakok, hanem a tanyák központja is volt. Annyit létesítettek belőlük a közelében, hogy „a teljesség igényével” felsorolni is nehéz lenne őket. A Jékey-tanya az egykori főszolgabíró, a Károlyi tanya pedig a gróf tulajdonában állt, de volt Alsó-, Felső-, Hármas-határ-, Gyenge-, Bihary-, Cser-hát-, Csomota-háti-, Juhász-, Duknó-. Bakó István-, Bakó Ferenc-, Bumi-, Jenő-, József-, Kacsóh-, Kalydy-, Kender-hely-, Kerekes-, Kézy-, Kondor-, Kormány-, László-, Mártonffy-, Mester-, Mikó-, Misky-, Nagy Bernát-, Nagy György-, Nagy István-, Rácz-, Sümegi-, Szakács-, Szalóczy-, Szőke-, Szoboszlay-, Tóth-, Vastag-, Százas- és Vitéz-tanya is. Ezeket − amint látható − az Alsó- és a Felső-, a Hármas­határ-, a Cser-hát-, a Kender-hely-, a Csomota-háti-juhász, a Százas- és a Vitéz-tanya kivételével, tulajdonosuk családi vagy utónevéről, illetve egyszerre mind a kettőről nevezték el.

A Százas-tanya, amelyben azóta már több lakóház és néhány középület is van, első „objektumáról”, egy hajdani, száz férőhelyes tehénistállóról kapta a nevét. A Bumi egy Spitz Adolf nevű földtulajdonos beceneve volt, a Duknó a Duchnovszky név „magyarosított”, „megvagányosított” alakja, a Vitéz pedig − bár megtévesztő lehet − nem személynév, hanem rang, egy Nagy László nevű egykori személy van mögötte. A névsor alapján a kívülálló is megfelelő képet alkothat a „tanyabíró” gyarmati családok „nomenklatúrájáról”.

Ahogy a tanyáknak, a gyarmati határrészek egy részének, a dűlőknek, az utaknak, a kutaknak az elnevezése is – Bakóé vagy Bakó-tag, Bakó útja, Bihary-kút, László-kút, Dóka-tag, Duknó-tag, Duknó-lanka, Biró-tag, Demjén-halma, Demjén-halma-laposa, Gulácsy-tag, Gyenge-tag, Kacsóh- tag, Kalydy-tag, Kerekes,-tag, Kézy-tag, Mester-tag, Mikó-tag, Misky-tag, Nagy Bernát-tag, Nagy György-tag, Nagy István-tag, Vastag-tag, Vekerdy- tag, Gacsályi Berti-féle, Sikkó-féle-föld, Szűcs Károlyé-féle, Mester-kert, Gál- kert, Kalydy-kert, Ráczné-foglára − a katolikus vagy a református egyház tulajdonában állt Pap-tag, illetve a földterület méretével kapcsolatos Kis- tag kivételével egyszerűen birtokos személyjellel vagy a – tag, -féle -föld, -kert, -foglára, -lanka, -útja, -út, -kút, -kútja, -halma, -laposa utótaggal ellátott személynév.

Külön figyelmet érdemel a Kalydy-kert másik alakja, a Kalydy-kerítés, ami előző formája segítségével „egyértelműsíti”, hogy nem az elvont fogalmat, a bekerítés műveletét, még csak nem is a körülkerítő objektumot, hanem a bekerített földterületet jelenti. A parcella kökénybokrokkal volt körbevéve, onnan származott az „utóneve”. A Csikótelep, az Állami Gazdaság leégett növendékló-nevelője is tanya volt korábban, tulajdonosának, egy bizonyos Kepesnek a nevét viselte.

A különböző vizekhez kapcsolódnak a Túr-, a Cser- vagy Csere-, a Csomota-, a Szenke- és a Szerve-hát, a Szihágy-part vagy Szihágy-oldal, a Túr-háti-kaszáló, a Fekete-árok-dűlő, a Sikkó-féle-árokpart és a Zarolya- vagy Zsarolya-felülje.

Gyarmat határában régebben két jelentősebb erdő volt. Az egyik, a Kisgaz, amely előtagjában a méretét, utótagjában − a gaz szó régi, erdő jelentésével − a „mivoltát”, pontosabban −mivel mára már „se lombja, se töve” − „mi volt?”-ját jelzi.

A másik a még meglévő Birhó, amely a népetimológia szerint −„bír hó” − az erdőnek tavasszal hófehérben pompázó bokrairól kapta a nevét. Ez a feltételezés a hó szónak a tárgyas szerkezetekben − hóhányó, hótoló − még felismerhető, jelöletlen, ragtalan, „té-tlen” tárgyas formáját itt is helyénvalónak érző, és a bír igének a régi van neki jelentését ismerő szakember számára is elfogadható. Aki pedig − mint én magam is − látta már a Birhót ünnepi díszbe öltözve, amikor kökénybokrai csupa napsugár után epedő „hóval”, sűrű, fehér virággal vannak borítva, s hófehéren kelletik magukat a Napnak fagyalvesszői és galagonyabokrai is, az „birhóvá” néz, nem bír „hóvá” lenni az ámulattól.

A Birhó szögletében van − innen is kapta a nevét − a Birhó zugja −, Birhó-szugoly- vagy Birhószuglyaként is emlegetett dűlő, a Túr Kisar felőli oldalán pedig a Gulya-legelő, régi jó gombaszedő helyünk. A Gyarmaton, a házaknál tartott szarvasmarhák számára szolgáló Csorda-, illetve Disznó- és Fordulós-legelő, a rajtuk lévő gémeskutakkal együtt, valamint a Veres- és az Égett rét vagy a Kis-mező a településhez már jóval közelebb volt. A csordakutak vödrét nem lehetett megmeríteni a káván kívülről, bele kellett állni, rá a deszkájára. A kút mindig afféle szakrális hely volt. Szentségtörésnek számított beszennyezni. Gyarmaton a sunyi, alattomos emberrel kapcsolatban a „nem piszkít a kútba, csak a kávájára, s később a piszkát majd a kútba piszkálja”-mondás.

Amíg a „szétszántás” következtében ellaposodva el nem tűnt, s be nem simult a környezetébe, a Csordalegelő közelében volt a Háromhód vagy Háromhold dombja. Mivel a hold és a hód szó ezen a vidéken a kiejtésben „hóud”-ként egybeesik, a hely egyesek szerint területének nagyságát jelezte. Mások, akik még velem együtt emlékeznek a „gyarmati hegyre” ,úgy gondolják ma is, hogy egy hajdan ott tanyázott „prémesállat- építőmester-trió” szolgált a névadás alapjául. A tavaszonként buján duzzadó zöld fűtengerrel pompázó, a nagy nyarakban pedig kopáran vagy rőt, vörhenyeges színben szomorkodó gyarmati legelők télen-nyáron a végtelenség és az irdatlan gyönyörűség, az egykori szabad, nomád élet szimbólumai voltak számomra.

Ahogy szinte valamennyi többi környező település határában, Gyarmatéban is volt Első-, Második- és Harmadik forduló, voltak Foglárok, és volt Igényelt, amit a grófi birtokból osztottak ki. De már csak az emlékük él. Az is csak az idősebbekben. A Háromhód dombjának „kistestvérét”, az enyhén dombos rész jelentésű Gorondot is szétfújta, a Lapossal tette egyenlővé az idő szele, s ki tudja már, merre volt egykor a Kenéz agyagos földje, a terméketlen földű Szegény-szer és a Csanálos vagy Csináros-hát. A Haraszt nevű dűlőn már régóta nem zörög a „zörgethető”, akár fújja a szél, akár nem, a Kender-helynek csak a neve őrzi az egykori rostnövény- erdőt, a Köles-szer helyén pedig nem terem már az egyik legrégibb múltra visszatekintő gabonafélénk.

A Tövis-szegről eltűntek a kökénybokrok, a Hosszú nyárban nem állnak már a jegenyék, a Mogyorós nem termi a magyar „Haselnusst”, s az Eger- rét helyén is csak hűlt helye van az égerfáknak. A Kecske-rétről még sokan tudnak Gyarmaton (ott létesítették az új temetőt), de a Ludasról és a Darvasról − ebben is a változó és változtató Nagy Idő a „ludas” − már szinte senki. Nagyapám szerint a Kecskerét nem a kecskéről, a mekegő, hanem a Gyarmaton „katonabieká”-nak is nevezett, brekegő négylábúról kapta a nevét.

Az igazi „csemegét” a magamfajta szenvedélyes „helynevelista” számára a „kuriózumok”, a rejtélyes, kifürkészhetetlen, megfejthetetlen, vagy csak a fantázia szárnyán megközelíthető helynevek jelentik, olyanok, mint az Aszas, a Balága, a Balika, a Bábolna, a Borsony vagy a Tarkahálás. Mivel − kettőjük kivételével − nem kaptam hozzájuk szakszerű segítséget, „Magad, uram, ha szolgád nincs” elszórakozom velük. Az Aszas egy száraz lapost, a Balága (bal ága) egy bal oldali patakág melletti parcellát, a Borsony egy borsóföldet, a Balika pedig egy birkalegelőt „asszociáltat” bennem.

A Tarkahálással kapcsolatban egykori Penyigei úti, csupa lélek szomszédunktól, a lovas-szekeres kisgazda Tardi Laci bácsitól − egész életemre hálás is maradok neki, illetve már csak földi porainak, sok más kedves emberi gesztusa mellett ezért is − azt a magyarázatot kaptam, hogy „korábban különbözőü szinü lovakat legeltettek rajta, s ott is háltak véllek”.

Ezzel nagyon megmozgatta a fantáziámat, mert a tarka ló látványa − ötévenként, ha láttunk egyet − óriási örömöt jelentett számunkra. Olyankor mi, gyerekek, szinte extatikus mámorban skandáltuk a „Tar-ka-lo- vat-láááá-tok, sze-ren-csét tanááálok”-babonás rigmust. „Babona, babona, vidd féére, a gyarmati utféére” − énekeltük a „fóutos csikóu”-nak, a dalon keresztül azt kérve tőle, hogy a balszerencsét vegye a hátára, és valahol messze tőlünk úgy dobja le magáról, hogy az a nyakát szegje.

A Bábolnához, mivel nincs már Laci bácsi, és nemzedéktársai közül sem él senki, aki segíthetne ebben, nem is túl kacskaringós vargabetűt téve − „nagy testvérén”, a Tatabányához közeli Bábolna helységen keresztül, a Vasorrú Bába seprűjén, Kiss Lajos társaságában, repülve − sikerül eljutnom. Az FNESZ okfejtését (70. l.) elfogadva örömmel állapítom meg, hogy a babonásan varázslatos szó a szerbhorvát Babina Greda (vénasszony dűlője) és Babina Luka (vénasszony rétje) tanúsága szerint „boszorkányos eredetű”.

Csak azt nem értem − mosolygok magamban − hogy amikor a gyarmati nyelvben olyan sok érdekes, annyi mindenféle, jó- és rosszhangzású magyar szó és kifejezés van a vénasszonyra, mint például a „mámi”, a „szüle”, az „ángyi”, a „kárkivánóu vienasszony”, a „vien bünbánóu Magdolna”, az „anyakirájnőü”, az „őüsanya”, a „nagyi”, a „lábon járóu emliek”, a „vien szomorufüz”, a „bundabugyi-tőüteliek”, a „rosseb vienasszony”, a „vien házisárkány”, a „hétkapitulácijóus szoknyás őürmester”, a „minden hivságrú letett templomos asszony”, a „káposztataposóu vienasszony” vagy a „kelepelőü szarka”, miért a Bábolna és nem a Vajákos-föld, a Nyanyadűlő, vagy az Anyóka-hát nevet adták őseim ennek a határrésznek.

Alighogy elfogadtam a „nagymamás” magyarázatot, a csécsi Kósa Károly bácsi egy mondata − „Nagyanyánk bábolóudott (bíbelődött), cühölőüdött (bajlódott) véllünk” − szólalt meg bennem. A mi vidékünkön tehát − én pár éve, Tiszacsécsén hallottam először − volt egy bíbelődik jelentésű bábolódik, ige, amelynek cselekvő alakja a bábol lehetett. Ebből is eredhet a Bábolna. „Gimbelem-gombolom, bíbelem-bábolom” − énekelem magamban, és egyszerre csak érzem, hogy ez az „ősszavas” dűlőnév is odakerül a többi mellé, a „szívem csücskébe.

(Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló