Elsodort falvak, gyökeret vert emberek

Méhtelek 

Méhtelek6986b3f4d7494271a95dcb24c11b688f.jpgJön az öreg a korcsmából. Kalap, csizma, fekete öltöny lajbival, szikrázó fehér ing. Megáll a lépcsőn, tanácstalanul néz a téeszmajor felé: jön már az a fiú, vagy induljon gyalog az Ófalunak? A villanydróton fecskék ülnék, úgy tűnik, mintha hunyorognának a nagy napsütésben. Körbe-körbe szép, új házak, hátunk mögött a még újabb “intézmények”: az étterem, az ABC, az iskola, a téesz-iroda, kicsit odébb az orvosi rendelő, az impozáns kultúrház. Tizenegynéhány éve még szelíd búzatáblát ringatott itt a szél, ám egyszer csak építők verték fel a csendet… Ki ne emlékeznek a nagy, sorsformáló szatmári árvízre? 1970 májusa… hetekig vízben állt a környék. Az árvíz után pedig jött a töltés, mely, ha szóba kerül még most is vihart kavar. Nem csoda, hiszen a gát még az árnál is nagyobb változásokat hozott e keleti szegletben, öt falut rekesztettek el, Nagygéc, Komlódtótfalu, Kis- és Nagyhódos, valamint Garbolc határa víztárazó lesz, ha jön újból a hetveneshez hasonló nagy áradás.

Méhteleknek szerencséje volt, a mérnöki ceruza véletlenül, vagy tudatosan, a falu szélső házai alatt húzta meg a gát vonalát. S a térkép léptei szerint ez néhány tizedmilliméter megmentette a községet, sőt, soha nem látott fejlődésnek indult ez az eldugott, Túr-háti falu. Az árvíz előtt még ötszázan sem lakták, most pedig csaknem ezren koptatják kemény betonjárdáit. Mert ami Hódosnak és Garbolcnak szerencsétlenség, az a méhtelekieknek szerencse volt: mint a legközelebbi települést, ezt a községet jelölték ki többek között a „halálra ítélt” falvak népének fogadására. S a pénz nem számított! Ingyen telket, igen kedvező hiteleket kaptak, akik a három gát mögé szorult faluból itt akartak letelepedni.

Ekkor alakult ki Méhtelek mai arca is, melyhez aligha van hasonlatos egész Szatmárban. Külön az Ófalu, hófehér templomával, öreg, csonkakontyos házaival; a kertek végén meg az újtelep, ahol a falu igazi élete zajlik. Az előbbi a múlt, az utóbbi pedig a jelen, s kicsiben talán a jövő is.

Itt vagyunk hát az Újfaluban, a korcsma lépcsőjén. A csizmás, lajbis öreg megitta már azóta a második háromcentesét is, és hetykén, amúgy legényesen mondja a nevét:

– Kelemen István Kishódosról !

Kishódosról? Hiszen az ide a harmadik falu! Ott már az utak is véget érnek. Ott már csak a Túr kanyarog, s hatalmas csordák bolyonganak a száraz legelőkön. Hogyan keveredett hát Méhtelekre Kelemen István?

– Eladtam a házat, mármint a hódosit. Nyolcvanöt évesen mihez kezdjem már az ember egyedül? Még az udvar is begyepesedett, gondoltam hát egy nagyot, átköltöztem a fiamhoz, ide, Méhtelekre.

– Jó vásárt csinált legalább?

– Ó, nincs már ott értéke a háznak. Nem úgy, mint Nagyhódoson, ahol konokabb emberek élnek. Nem is költözött el onnan szinte senki, hiába csábítgatták őket. Hát… a kishódosiak inkább mentek. Még örülhetek is, hogy elkelt a házam. Igaz, csak nyolcvanezerért, de hát az is pénz, nem igaz!? Pedig háromszobás volt, a nagy víz előtt építettem. Na, de én megyek, úgy látom, itt az onokám.

Az úton almával megpakolt teherautó fékez, fiatal legény kiált ki a fülkéből:

– Jön, papó? Mert bizony isten itt hagyom!

S az öreg felkapaszkodik a böhöm nagy autóra, csak úgy porzik utánuk az út. Mi meg csak állunk a főtéren, s még csak azt sem kérdeztük meg István bátyánktól: akkor most hova, Méhtelekre, vagy Kishódosra indult hát haza…

Mert nem mindegy az ám, még ha csak hét-nyolc kilométer is az a távolság. A hódosiak mindig zártabb, fegyelmezettebb, a hagyományokat erősebben tisztelő életet éltek, míg a méhtelekiekre a vállalkozó kedv volt a jellemzőbb. Talán ezzel is magyarázható, az iskolaigazgató, Szender János szavaival élve, hogy: “Igen magas iskolázottsági, műveltségi szintje volt ennek a falunak, már az ötvenes években is. A hat elemi után majd’ mindenki elvégezte a dolgozók esti iskolájában a hiányzó két osztályt, pezsgett akkor itt a szellemi élet.”

– És most?

– Most? – kérdez vissza az igazgató, aki pontosan negyedszázada istápolja a méhteleki gyermekeket, s ha kell, a felnőtteket is. Sajnos itt is megváltoztak – divatos szóval mondva – a körülmények. Sokkal, de sakkal nehezebb ma már a falusi embert összeterelni. Pedig gyönyörű művelődési otthonunk van, programok is lennének, valahogy mégsem sikerül semmi. Itt is van tévé persze, hogy van, majd’ minden házban, de higgyék el, nem csak ez tartja otthon az embereket. Az az igazság, bajok vannak a közművelődés módszertanával. Még most is az ötvenes években meghonosított dívik, pedig mennyit változott közben a világ!

S nem is mindig előnyére! Ezen kesereg az Ófaluban Batár Miklós is, aki éppen egyik szeleburdi unokáját egzecíroztatja. Portáján még sohasem jártunk, mégis olyan, de olyan ismerős valahonnan ez a szemüveges, zömök gazda. Hát persze! A múltkor láttuk a tévében. Itt készült az a film, amelyik azt bizonygatta, milyen okos találmány a gyógyszerek postán való továbbítása. S valóban az. Felmegy a méhteleki gazda az orvoshoz, az felír neki egy speciális gyógyszert, amit – hiába van Rozsályban, a szomszéd faluban jól felszerelt patika, és nagy tiszteletnek örvendő gyógyszerész – mondjuk csak Gyarmaton, vagy Nyíregyházán lehet beszerezni. Ott aztán postára adják az orvasságot és néhány nap múltán már ott is van a beteg markában. Szóval rábeszélték Batár Miklóst, hogy tegyen úgy, mintha ő is várná az orvosságot Ha nehezen is, mégiscsak kiállt a kapuba. Ezt vették fel a filmesek.

– Csak nem akarták maguk is járatni velem a bolondját? Mert éntőlem várhatják, hogy bohóckodjak a falu szeme láttára!

Dehogy várjuk! Üljünk csak inkább itt az udvaron, a lugas hűvösében. Nyárt hazudtolva ragyog kint a nap, de kékül már a szőlő, a szagos Izabella, s valahol dió pottyan le a fáról, hangosan zörög a száraz avaron.

De miért is kesergett Batár Miklós bátyánk? Hát éppen az árnyék miatt!

– Megbolondult ez a világ, fiaim! Tudjatok, micsoda szép fasorok voltak a mi határunkban? Most meg kitalálta valaki, hogy melioráljunk. Kihúzták azokat a gyönyörű fákat, nincs is már itt egy tenyérnyi árnyék sem az egész határmezőben. De ez lenne a legkevesebb! Megbolygatták az egész határt, legyalultak itt mindent, felhozva azt a kék, vad agyagot. A mi árkainkat letemették, az új csatornákkal meg nem törődik senki. Csoda-e hát, ha tavasszal víz borítja a földeket!

Az idős gazda még most is mérgesen csóválja a fejét, aztán hirtelen témát vált, s kiderül, nem igen mehettünk volna jobb helyre mi itt, hiszen aligha van olyan ember, aki alaposabban ismerné nála faluja történetét.

– Hogy honnan származhat Méhtelek neve? Az én nagyapám úgy mesélte, hogy rengeteg dongót tartottak itt a telkeken valamikor az emberek. Ezért Méhtelek ez a falu. Igaz, nem igaz? Ki tudja ma már! Csak az a biztos, erről írás is van, hogy a templomunk 1570-ben már állt. Sőt, mi úgy tudjuk, még korábbról való. Még kurátor voltam, amikor renováltuk, akkor hallottam, hogy a reformáció előtt már dicsérték benne az urat. Az pedig nem huszonöt éve volt!

De ma vajon hányan járnak el itt Méhteleken vasárnap délelőttönként az istentiszteletre? Hát ezt bizony nem sikerült megtudnunk. Pedig ezért kopogtunk be Sohajda Bélához, a falu református lelkészéhez. Azt hittük, idős, szófukar kálvinista pap fogad majd bennünket, ám helyette fiatal, farmerbe öltözött férfi nyitott ajtót. A helyi futballcsapat középcsatára! S ha a pályán forró a hangulat, ő sem hazudtolja meg nyakas, szatmári voltát! Pedig még csak nem is itt született. Zemplénben nőtt fel, de itt volt legátus. Megismerte a szomszédos faluban, Nagyhódoson jövendőbelijét, s ő ide kérte magát, a keleti végekre. S mára, az eltelt tíz esztendő alatt nemcsak hogy Túr-háti, de ízig-vérig méhtelekivé vált.

Méhtelekivé, amit bizony nem mondhat még el mindenki magáról. Csorna István barátom, a székhelyközség, Rozsály tanácsának anyakönyvvezetője, meg a vébétitkár, Varga Jenő mesélte: jön az egyik méhteleki kislány, hogy a jövő héten lesz az esküvője. Kérdezik tőle: És kit választottál? X. Y-t, Kishódosra való. Dehogy volt kishódosi a legény! Hiszen már itt nőtt fel, Méhteleken!

De ne bántsunk senkit, inkább örüljünk annak, hogy a hódosiak, vagy garbolciak Méhteleken is hódosiaknak, garbolciaknak vallják magukat. Ettől Méhtelek még nem lesz szegényebb. Sőt! Csak gazdagabb.

Méhtelek, 1984. szeptember eleje. 

Balogh Géza

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése