Fehérgyarmat

Vencsellőn született 1944. január 26-án. Szülei úgynevezett egyszerű emberek, akik gyermekükben látták megvalósulni saját álmaikat, s ezekért az álmokért megtettek minden tőlük telhetőt. Ráday János édesapja a MÁV-nál dolgozott, édesanyja háztartásbeli volt. Fiukat az általános iskolát követően a híres-neves Sárospataki Kollégiumba küldték továbbtanulni, aminek sikeres elvégzése után az orvosi műszerész szakmát szerezte meg. Annak rendje-módja szerint megkapta hát a szakmunkás-bizonyítványt, de úgy érezte, ennél többre vágyik és főleg többre képes. A Debreceni Orvostudományi Egyetemre jelentkezett.

Az ötlet jónak bizonyult, a felvételi egyből sikerült, s a doktorrá avatás előtt, még szigorló orvosként Fehérgyarmatra került. Itt kezdte, s ma is itt folytatja pályafutását, közben megismerkedett feleségével, aki tarpai lányként e vidék szülötte, s a fiatal orvos így itt is maradt.

A gyarmati kórházban végigjárta a ranglétra minden fokát. Nemcsak megismerte, de meg is szerette az itt élő embereket, a kórház dolgozóit, s az intézményben gyógyulni kívánó betegeket.

− Kedves, hangulatos kis kórház volt az akkor − emlékezik most is szeretettel a kezdetekre.− Romhányi főorvos úr mellett jó hangulatban folyhatott a mégoly kemény munka. Ráday János itt, Fehérgyarmaton kedvelte meg a gyermekgyógyászatot, s döntött úgy, ebből szerez szakképesítést. Elsőnek ebből, merthogy a tanulást később sem hagyta abba. Másodszorra letette az infektológiai szakvizsgát, így történhetett, hogy az elmúlt évtizedek alatt igen sokat, több területen is dolgozhatott. Annál is inkább, mert a megyeszékhely, Nyíregyháza után csak Fehérgyarmaton működött koraszülöttosztály, illetve az infektológia felnőtt és gyermekrészlege.

− Kezdőként nemcsak bizalmat, de lakást, állást kaptam. Egészen korán lettem kórházi adjunktus, alig 39 évesen pedig osztályvezető főorvos és kórházigazgató – emlékezik a kezdetekre Ráday főorvos. Kemény és fárasztó évek voltak ezek, különösen azért, mert a rengeteg munka mellett állandó létszámhiánnyal is küszködött az intézmény, s benne a gyermekgyógyászati osztály. Az igazgatás meg évről évre maradt rajtam, mint szamáron a fül − mondja nevetve −, miközben arra emlékezik, mennyit dolgozott az eltelt évek alatt. Ha igazgatói mivoltában a fővárosba kellett mennie, hajnalban még főorvosként végigjárta az osztályt. Levizitelt, hogy utána nyugodtan indulhasson a hosszú útnak. A fáradságot lassan elfelejti, de máig büszke arra, hogy vezetése alatt hozták létre a kórházban a progresszív betegellátást, szervezték meg az intenzív osztályt, s elkezdtek több, technikai-műszaki fejlesztést is.

Közben persze szinte folyamatosan osztottak-szoroztak, mert a rendelkezésre álló pénz nemcsak most kevés, akkor sem volt mindig, mindenre elegendő.

− Máig emlékszem, mennyit küszködtünk és variáltunk, amíg a jelentésben megfogalmazhattam: „Sajnos, eléggé el nem ítélhető módon idén is kijöttünk a költségvetésből.” A gyermekgyógyászat akkor (is) maradékelven működött, el lehet képzelni, hogy az egyébként is maradékelven működő egészségügyben ez valójában mit jelentett.

Dr. Ráday János számára a munka mellett rendkívül fontos a család. Felesége középiskolai tanár, aki az orosz szakot − a kor igényeihez igazodva − mára az angolra cserélte és a gyarmati gimnázium diákjainak lelkiismeretesen tanítja. Két felnőtt fiukra a legbüszkébbek. Az idősebbik édesapja nyomdokaiba lépve az orvosi hivatást választotta, a kisebbik Debrecenben egyetemi hallgató.

− Nekem mindmáig maradt a munka öröme és neheze, hiszen a hetvenágyas osztályon mindössze 3 orvos igyekszik megbirkózni a feladatokkal.

− Sikerélmény? − mosolyog a kérdésen az őszülő halántékú főorvos. Én az egész életemet annak fogom fel, hiszen rengeteg buktatóval, sok-sok megpróbáltatás után is azt csinálom, amit szeretek, amire az életemet tettem fel. Más kérdés, hogy a kórházi orvosok anyagi megbecsülése olyan, amilyen. Biztos vagyok abban, ha a helyzet nem változik, a hozzánk hasonló kiskórházak előbb-utóbb orvosok, szakemberek nélkül maradnak.

Dr. Ráday János számára elsősorban az olvasás jelenti a kikapcsolódást, főképp a történelmi témájú könyveket, a második világháború történeteit kedveli, de legalább ennyire szereti a teniszt. Mint mondja, bibliofil ember, aki nemcsak olvassa, de ha kell, be is köti a könyveket. Kertészkedik, szívesen bíbelődik a virágokkal, a fákkal, s ha módja van rá, telente felköti a síléceket.

Miképpen képzeli az úgymond munkanélküli, nyugdíjas éveket? Bár elgondolni is nehezen tudja ezt ma még, abban biztos, unatkozni akkor sem marad majd ideje, s még számára is rejtély, hogyan fogja a betegek, a szívének oly kedves kórháza nélkül kibírni.

− Sokszor alig várom, hogy szabadságra menjek, majd amikor eltelik egy hét, azt számolom, mikor jöhetek vissza. Egy dolog biztos: a munkámnak és a családomnak élek, e kettő nélkül el sem tudom képzelni az életet…

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 7. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1998.)