Emőd

Ritka dolog manapság olyan embert találni, akinek egész lénye és minden megnyilvánulása életszeretet, jó értelemben vett bohémságot sugároz. Jelen esetben dr. Oláh Imre fogorvosról van szó, aki közel huszonöt éve teszi fel „fogas” kérdéseit a pácienseknek, és gondoskodik regisztráltan mintegy háromezer ember ellátásáról. Betegei azonban nemcsak Emődiek, sokan járnak hozzá Miskolcról is, minden bizonnyal azért, mert a procedúrát jelentősen megkönnyíti és felejteti a sajátságos kezelési „stílus”.

Budapesten született 1953-ban. Édesapja jogtanácsosként, édesanyja vendéglátásban dolgozott. Nagyszüleire különösen büszke, az egyik nagyapa huszár, a másik a debreceni preapostság parádés kocsisa volt. A Márvány utcai jó hírű általános iskola után a Táncsics-gimnázium növendéke lett, ahol végtelen tisztességes és nagy tudású tanárok tanították biológia–kémia tagozaton. Külön kérésére álljon itt dr. Perendi Mária volt apáca neve, Hinora Sándorné Sorbonne-on végzett tanáráé és Nizsalovszki Endréé, aki a matematikán túl „emberségtanra” is nevelte.

Az eredetileg autószerelőnek készülő fiatalemberből fenti kiválóságok hatására lett 1976-ban cum laude fogorvos, egy olyan iskola olyan osztályában, amely 12 orvost adott az országnak. Az egyetem elvégzését követően Miskolcra helyezték, ahol kórházakban, rendelőintézetekben, üzemi fogászaton szerezte meg a kellő gyakorlatot. Emődre már nős emberként szerződött – meghívásos alapon. A vidék fő vonzerejét a szolgálati lakás jelentette és a jól felszerelt bejáratott rendelő. Ahogyan visszaemlékszik, a község nem könnyen fogadott be idegent, de az évek múlásával, természetének és közvetlenségének köszönhetően közkedvelt polgára lett szűk pátriájának.

A rendszerváltozáskor, mint vidéki értelmiségit, a politika is megérintette, alapító tagja lett az emődi MDF alapszervezetének, de mint önkritikusan mondja, nem érezte magát alkalmasnak a feladatra, így ilyen irányú ambícióit feladta. 1998-ban az önkormányzati választásokon a választási szövetség keretében erős bizalom és támogatás mellett független képviselő lett és, jelenleg a pénzügyi bizottság tagjaként segíti az önkormányzat munkáját.

Dr. Oláh Imre nős ember, két fiúgyermek büszke édesapja, felesége kezdettől fogva munkatársa, asszisztense, a most már vállalkozásban működő fogászaton. Nagyobbik fia bölcsész, angol–német diplomával, már egy patinás cég fordítójaként dolgozik Budapesten és tolmácsképző-szakfordító posztgraduális képzésre jár, a kisebbik most nyert felvételt a miskolci Evangélikus Gimnázium emelt szintű angol tagozatára. A vidéki életre általában születni kell. Aki nagyvárosban élt, megszokva annak „pörgését” és légkörét, nehezen illeszkedik be egy község nyugalmába.

Az egész embert kívánó orvosi munka és a család mellett, feltétlenül keresni kellett egy passziót, melyet az élet sójának is hívnak. A történet kirándulásokkal kezdődött, egyre sikeresebb horgászattal folytatódott és vadászattal végződött. Immár tizenöt esztendeje tagja az Aggtelek és Vidéke Vadásztársaságnak, mely a többihez hasonlóan szigorú keretek között működik vadászati ütemterv alapján, szabályozva a vadlétszámot és a vadkilövést. Elmondása szerint, az eredetileg sportegyesületként induló baráti társaságnak külön varázsa volt, minden munkát közösen végeztek, a „bevetés” előtti és utáni összejöveteleket közös főzések, élménybeszámolók, kártya partik színesítették a sikerélmény és az összetartozás érzését erősítve. Ma már jelentős részük gazdasági kényszer alatt működik, és ez szellemiségére is rányomja bélyegét.

Ez egy nagyon költséges hobbi, és a ma már sajnálatosan elfogadott tény, miszerint – szegény ember nem vadászhat – erős erkölcsi skrupulust okoz a társaságon belül, hiszen sok kitűnő vadász kényszerült anyagi kondícióinak hátrányos változása miatt letenni a fegyvert. Oláh Imre a nagyvadas társaság keretein belül, főleg vaddisznóra specializálódott, őzre, szarvasra ritkán lő. A hobbiból szenvedély lett, amelyről és ahogyan mesél, csak idézni lehet.

– A vadászat genetikai ösztön, kiszámított stressz, nem kívülről jön, olyan, mint a jóga – önfegyelem, légzésritmus, lelki kapcsolat a természettel, annak aurájával. Frenetikus örömöt érzek, hátamon a puskával, amikor felismerek és beazonosítok egy nyomot. Minden érzékszervem, idegrendszerem egyetlen feladatra összpontosul – észrevenni a vadat. Hű társam, tacskóm szó szerint „emberarcú”, kicsit deviáns egyéniség, érdek nélkül szeret, így tökéletes barát.

A fenti beszélgetés után a gyönyörű és veszélyes kanyarokkal bővelkedő Bükkalja úton, lőtávolságon belül, de szerencsére féktávolságon kívül két szökkenéssel „átúszott” előttem egy őz. Az ijedtségen túl Oláh Imre szavai jutottak eszembe: „Ha lehet, őzre, szarvasra nem lövök.” Megértettem!