Hajdúböszörmény

Az én nagyszüleim az az utolsó generáció, amely azt a családmodellt élhette, amit én most is jónak tartanék. Ebből következik, hogy én vagyok az utolsók egyike, aki ebből még ízelítőt kapott – mondja Botos Antal Imre hajdúböszörményi nyugdíjas, akinek felmenői évszázadokra visszamenőleg gazdálkodók voltak. Családi címer, fényképek, a biblia és almanachok megsárgult lapjai őrzik a család emlékét. – Azért vagyok büszke mindkét, Botos és Varga nagyapámra, mert ők nagyon hosszú időn át éltek úgy, hogy nem kellett lehorgasztott fejjel végigmenni az utcán. Szépen, békében éltek, több generáció együtt, megbecsülték a kenyeret adó földet, s amit először megtanítottak felcseperedő gyermekeiknek, azt úgy hívták, tisztesség. Ez utóbbi nagyon fontos. Éppen ezért fájlalom, hogy a mai fiatalok már nem tartják fontosnak a köszönést. A tiszteletadásnak persze kölcsönösnek kell lennie: az idősebb is adja meg azt a fiatalnak, hogy ő is elvárhassa.

Hajdúböszörményben született 1940. március 20-án. Húgával együtt konzervatív értékek szerint, a református vallás iránymutatásai alapján nevelték. Harmadikos korától iskolába menvén egyedül járt ki tanyájukról a vonathoz. 1949-ben elvették hajdúvidi tanyájukat, a csereingatlan és a hozzá tartozó föld természetesen kisebb lett. 16 éves korában aratáskor már kaszával a kezében érte a hajnal.

A nyolcadik osztályt elvégezve – mivel származása miatt egyetlen állami gimnáziumba sem vették fel – a debreceni Református Gimnáziumban kezdte meg középiskolai tanulmányait. Itt jól érezte magát: zenei alapképzettséget szerzett, atletizált. Különösen a magasugrásban érezte elemében magát. Kölcsönösen kedvelték egymást dr. Koppányi Mária tanárnővel, aki szigorúsága mellett igen igazságos is volt. Mivel otthonról rendre elvitték, ami a földeken keserves munka árán megtermett (egy ilyen esetkor a szobabútort rekvirálták el a kevésnek tartott termény helyett), egyre megterhelőbbé vált családjának a kollégiumi díj. Kérvényezték, hogy a hajdúböszörményi Bocskai István Gimnáziumban folytathassa tanulmányait. A harmadik-negyedik évfolyamot már ott járta, ott tette le érettségi vizsgáját. Az ottani kiváló tanári karból legelőször Papp Béla francia-, Konstantin József történelem- és Horváth Albert biológiatanár emléke ötlik fel. Továbbtanulási szándékát elutasították.

Hetekig kerékpárral járt be barátjával Debrecenbe munkát keresni. Tucatnyi elutasítás után a MÁV adott végül munkalehetőséget. Katonai szolgálatra is innen vonult be, s ide tért vissza. Több munkakörben kipróbálták az új ismereteket mindig befogadni kész fiatalembert (vonatfékezőként kezdte, volt átmenesztő, távírász, bemondó és még sok más), de továbbtanulni onnan sem engedték. 1963-ban otthagyta első munkahelyét, s a Titászhoz szegődött. Az ott töltött 17 év alatt különféle anyag- és készletgazdálkodási munkakörökben dolgozott. Volt beszerzési csoportvezető, raktárvezető is. Máig örömmel üdvözlik egymást, elevenítik fel az együtt töltött évek emlékeit, ha találkozik régi áramszolgáltatós kollégáival. 1979-ben az egyik osztálytársa készletgazdálkodási rutinjára hivatkozva hazacsábította Hajdúböszörménybe. A Faipari Vállalatnál töltötte be az áruforgalmi osztályvezetői, majd a kereskedelmi vezetői beosztást (ez utóbbi igazgatóhelyettesi státusz volt). 1985-ben egy újonnan érkezett igazgató – mondhatni – „kiszervezte alóla” a vállalatot, amely akkor öt részre bomlott. Így lényegében 1992-ben munkanélküli lett.

Húgával együtt aprólékos és kitartó munkával a kárpótlási törvény lehetőségeivel élve visszaszerezték a szülői, nagyszülői földek egy részét, s gazdálkodni kezdtek. A Városi Földrendező Bizottság és a Földkiadó Bizottság tagjaként mások földhöz jutását is segítette. (Ha lett volna munkája, ezekre nem tudott volna időt szakítani.) Öt évig – a törvény előírásainak megfelelve – mezőgazdasági vállalkozóként, majd letelte után a mai napig is őstermelőként gazdálkodik. A többféle termelés mára búzára és kukoricára egyszerűsödött, amelyhez bérmunkát vesz igénybe. Aggódva figyeli a kukoricabogarak elszaporodását. Botos Antal Imre 1988 őszén az MDF tagja lett, újságcikkeket írt a rendszerváltás első, eufórikus időszakában, de lassanként megingott a demokráciába vetett hite (2002-ben ki is lépett a pártból). Elnöke a Pofosz hajdúböszörményi alapszervezetének, tagja a megyei elnökségnek. Örül az országosan elért eredményeknek (pl. Debrecenben a Magyar Fájdalom szobra újrafelállításának, a Mária Valéria híd felépültének, az új Nemzeti Színháznak). Szövetségével elkötelezetten készülnek az 1956-os forradalom 50. évfordulójának méltó megünneplésére.

Igazi kedvtelése az éneklés. 25 éve tagja a Városi pedagóguskórusnak, 6 évig a Maróti kórusba is bejárt Debrecenbe. Botos Antal Imre egyedül él. Közvetlenül a húgáé mellett van a háza. Városában, utcájában becsülik, a véleményére odafigyelnek. Vágya, hogy demokratikusabb legyen ez a társadalom.

 (Hajdú-Bihari Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2005.)