Piros-fehér-zöld szalaggal a hajamban

Anyanyelven való oktatásról, magyar feliratokról, testvériségről  álmodoztunk

Harcos nép a magyar. Mindig is az volt. A székelyekről nem is beszélve. Elől álltak a csatában, védték a hazájukat. Emiatt van jelen a fekete a népviseletükben: mindig gyászoltak valakit. Férjet, apát, fiút, nagybácsit, nagyapát. De ez nem zavarta őket: mikor menni kellett, mentek.

A régi háborúk ma már a focira redukálódtak. Aki nem a labdát rúgja, az a csapatát biztatja. A tettlegesség, mondhatni, eltűnt, az emberek szópárbajokat vívnak, aki bírja marja alapon.

(A kép forrása)

A kommunizmus idején annyit énekeltük a békéről szóló dalokat, hogy mi is lassan lecsillapodtunk, legalábbis  próbáltunk. De harminc évvel ezelőtt egy kicsit a sarkunkra álltunk, s pontot tettünk egy teljhatalmú uralkodó karrierjének a végére. Hatalmas pontot. S az egész egy magyar lelkész házatájáról indult. Lám, mi lett a vége.

Véres Advent, fekete Karácsony! – mondogatták az emberek, s várták, hogy azonnal megváltozik a világ.

Azonban nem úgy verik a cigányt. A világ csak lassan változott, s nem mindig a megfelelő irányba. Akiket nem űzött el a kommunizmus, azok most csapatosan vonultak át a határátkelőkön. Falvak, városok üresedtek. A távozó magyarok, szászok helyére más nemzetiségűek költöztek. Mi, akik maradtunk, csak lehajtottuk a fejünket, gyertyás körmeneteket szerveztünk, és szenvedtünk. A szívfájdalomtól.

Marosvásárhely fekete márciusa jó példa arra, hogy néha a poharak betelnek. Miután román randalírozók a magyar feliratok, a magyarok és Sütő András ellen fordultak, mi is felháborodtunk egy kicsit. Amennyire tudtunk. A suliból lógtam meg, hogy részese lehessek az eseményeknek, s piros-fehér-zöld szalaggal a hajamban törtem utat magamnak a román tüntetők között, hogy átjussak a magyar oldalra. Annyira naiv voltam! Meg sem fordult a fejemben, hogy bánthatnának, nem éreztem ellenségeknek őket. Miért is lett volna ilyen gondolatom? Együtt éltünk itt, román osztályba jártam, román barátnőim voltak. Végül is nem történt semmi különös az átfurakodásom alatt, azon kívül, hogy jól megtépték a copfomat, s alig tudtam visszaszerezni a szalagomat, amit aztán zsebre is vágtam.

A magyar részen nyugisabb volt a helyzet. Mindenki az elmúlt nap eseményeiről beszélt, mondták, hogy Sütő talán megvakult. Anyanyelven való oktatásról, magyar feliratokról, testvériségről  álmodoztak. Egy ideig. Aztán mindenféle szerszámmal felfegyverkezve megérkeztek a távolabbi falvakból a pópák által biztatott testvéreink, akik azt ütöttek, vertek, akit értek. 

A városházába menekültünk. Onnan szemléltük az általános verekedéssé fajult megnyilvánulásokat. A nyárádmenti és szovátai székelyek érkezését már nem láttuk, mert este, a hátsó utcákon keresztül a buszmegállóhoz szállítottak néhányunkat, ahonnan hazautaztunk.  A legendássá vált mondat sem hangzott el még ottlétünkkor: Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!

Hogy ki nyert ezzel? Az égvilágon senki. Még próbálkoztunk a politikusaink révén, kisebb-nagyobb sikerekkel, de nem nagy eredménnyel. Közben pedig állandóan apadunk. Már csak egy kis sziget vagyunk a tenger közepén, állandó dagálynak kitéve. És sodródunk különféle szigetekre, vagy a tenger részeivé válunk.

Pedig milyen szépen hangzik: Erdély. Olyan természetközeli. Olyan szívmelengető. Nem csoda, hiszen az erdő szóból képződött. 

Az erdőből, ami ugyanúgy fogy, mint az erdélyi magyarság. 

Szerző: 2019. 12. 01.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló