Hol vagy, gazdám? Hol vagy, Feri?

– Bányász kutyám, egyelőre nem fogok itthon lakni. Beteg vagyok, mások vigyáznak rám.

Felemelte a fejét, és körülnézett. A szőlőfán néhány veréb csipegette a szőlőt, a csűrben egy galambpár turbékolt. Már nem zavarták, békén hagyta őket. Amióta senki sem lakik itt, még a néha szemtelen tyúkok sem, ő is lazábban hagy mindent. Meg néha úgy érzi, mintha a lábai alig tartanák meg fáradt testét. Nagyon idős, jócskán elmúlt már húsz éves – mondogatták körülötte az emberek, pedig ő nem tudta, hogy ez mit jelent, s mikor kellene neki öregnek lennie. Ellenben érezte, mennyi mindenre nem képes már, amit régebben gondolkodás nélkül megtett. 

Fejét ismét a két első lábára hajtotta, szemeit lehunyta. Megpróbált az anyjára gondolni, de csak két, szelíd, barna szem jelent meg lelki szemei előtt. Fogalma sem volt, hogyan és mikor hagyta el őt, de arra tisztán emlékezett, amikor gazdájával először találkozott, aki mosolyogva emelte fel a magasba.

– Há te meg miféle jószág vagy? Hogy kerülsz ide? Mivelhogy válaszolni képtelen volt, hát vakkantott néhányat, ami nagyon megtetszhetett a gazdának, akit egyébként mindenki Ferinek szólított, mert gondolkodás nélkül hazavitte. A nyárikonyhában kapott szállást, s egy vidám kis öregasszony vitt neki tejet egy tálacskában. Még most is érezte a tej ízét, annyira éhes volt, hogy pillanatok alatt belefetyelte az egészet. Az öregasszony nevetett, s megpótolta a tejet egy darab kenyérrel. Miután azt is bekebelezte, perceken belül elaludt. Éjszaka ébredt meg, s nem tudott kijutni a konyhából. Ijedtében elkezdett alagutakat ásni, de egyiket sem tudta befejezni, mert megjelent a gazda, aki nagyot kacagott.

– Talán kincset kerestél? Vagy bányásztál? Tudod mit, legyen a te neved Bányász!

Ezentúl mindenki így szólította, s mindenki jól bánt vele. Igaz, ő is végezte a dolgát. Elkísérte gazdáját az erdőre, a földekre, körbeugrálta az öregasszonyt, mikor az enni adott, vagy vizet vitt a teheneknek, elkergette a madarakat, a rókákat meg az egereket, s nagyon jól megvoltak ők ott hárman. Aztán egyszer sok ember kezdett jönni-menni az udvaron, feketében, búsan, s az öregasszonyt többé nem látta. Gazdája sokáig szomorú volt, de lassan visszanyerte az életkedvét. Ismét elmentek az erdőre, szénát gyűjtöttek a Büdös-kútnál, s kapálták a kertfeje fölötti földet. Esténként Feri megfejte a teheneket, megetette a tyúkokat, reggel ismét fejt, a tejet meg levitte a csarnokba. Mármint a tejcsarnokba. De neki mindig jutott belőle.

Aztán egyszer nagy baj lett. Egyik reggel a gazdája nem tudott felkelni. Beosont a házba, s megpróbálta elmondani neki, hogy bőgnek a tehenek, s kotkodácsolnak  a tyúkok. De Feri csak a fejét simogatta.

– Menj, Bányász, vigyázz mindenre, mert én már nem tudok.

Nemsokára megjelentek a rokonok. Elvitték a gazdáját, két hétig nem látta. Mások fejték  teheneket, mások adtak neki enni. De  egy  napon mosolyogva jött haza.

– Bányász, hol vagy?! – kiáltotta már messziről.

Soha nem érzett ekkora örömöt. Itt a gazdám, hazajött, szeretem! – kiáltotta volna, ha tudott volna beszélni. De így csak ugrált, nyüszített, s örömtáncot járt.

Pár nap múlva elhajtották a teheneket. Feri nagyon szomorú volt.

– Már nem tudom rendezni őket, de nem baj, Bányász, mert nyugdíjassá váltam. Lesz miből megéljünk.

Ő nem bánta. Hiányzott a finom tej, de a bolti is megtette. Feri mindenféle jóval traktálta, ha hideg volt, akár a házban is alhatott. Milyen boldogok voltak akkor!

Teltek-múltak az évek, s egyszer Feri ismét nagyon szomorú lett. Észrevette, hogy többször könnyek folytak a szeméből. Azon a nyáron néhányszor elesett, s nehezen állt lábra. Tudta, hogy baj van, de amikor más embereknek kellett felemelniük gazdáját a földről, igazán megijedt. Mi történhetett vele? És ismét eljött egy nap, amikor rokonok jelentek meg, agyvérzésről beszéltek, mentőt hívtak.

A gazdáját elvitték. Őt a szomszéd gondozta, Ferit hosszú ideig nem látta. De egyszer mégis megjelent. Lassan jött, bottal.

– Gazdám, gazdám, barátom! – nyüszítette ő. Feri magához ölelte.

– Bányász, egyelőre nem fogok itthon lakni. Beteg vagyok, mások vigyáznak rám. De ígérem, hogy amíg lehet, mindig hazajövök hozzád, minden egyes nap.

Betartotta a szavát. Néhány hétig, ha esett, ha havazott, eljött. Mindig kitörő örömmel fogadta, és félve várta, hogy mikor fog elmenni, s visszajön-e másnap. De egyszer nem jött. 

És soha többé nem jött. Pedig ő már olyan öreg! Már nem nagyon bírja várni. Saját magát sem igazán bírja. 

Ismét felemelte a fejét. Barna szemeiből lassan gördült lefelé két könnycsepp.

– Hol vagy, gazdám? Hol vagy, Feri?

Írta:
László-Fábián Júlia
Written by
Szerző: 2023. 09. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése