A komlós, amit firmának neveztünk

Annak idején alig vártam, hogy  tizennégy legyek, mert végre mehettem dolgozni a komlósba

Ha ennyi idős voltál, és rendelkeztél személyivel, amit nálunk amúgy buletinnek hívnak, akkor egyből munkaképessé váltál, egyébként fel is út, le is út, nem vettek fel, akárki fia-borja lehettél. 

De még a személyi sem volt biztosíték arra, hogy dolgozhatsz. Gerő, a technikus, Jóska ügyintézővel együtt  mindig terepszemlét tartott fölöttünk s kiválasztották azokat, akik nem roppannak majd bele a túlterheltségbe, s megbírják a három váltást. Meg aztán a helyek száma sem volt végtelen. Eléggé fogdmeg leány lévén abban az időben, szerencsére mindig bekerültem a válogatottba, s általában ugyanazon a pozíción, a nagyhengerek mellett foglaltam állást. Nem mondom, ez roppant egyszerű munkát igényelt, ellenben figyelmet annál  inkább. A leszedett komlót – levelestül, virágostul, de főleg virágostól – beöntötték a gépezet hatalmas tartályába, ami aztán ontott felém mindent, s folyamatosan egyengetnem kellett, hogy átcsusszanjon a következő, valamivel vékonyabb, forgó-pörgő hengerrendszerre. Egyszóval: varizsáltam. Volt, aki a leveleket szedegélte ki, mások zsákolták a komlóvirágokat, ismét mások a szárítóba szállították. Innen meg, gondolom, a sörgyártókhoz került. A délelőtti váltás volt a legnehezebb, mert nagyon korán kellett felkelni. Öt órakor már talpon voltam, s gyors mosakodás meg öltözködés után feltarisznyálva indultam, kezemben egy nagy darab zsíroskenyérrel, amit anyukám mindig sűrűn telerakott paradicsommal. Amíg a két kilométernyi távolságot megtettük – a farm Székelyvaja és Göcs között helyezkedett el -, a reggeli is elfogyott, s a sorra csatlakozó, vidáman cseverésző barátnőkkel félelem nélkül haladtunk a sötétben. Teljesen felébredve álltunk munkába, de ha netán még álmosak lettünk volna, akkor is kiment volna az álom a szemünkből, olyan hangosan zúgott a komlófeldolgozó gépezet.

Ilyenkor, vagy ha délutánra mentünk, ebéd is járt, ami mindig nagyon finom volt, nemhiába volt székelyvajai a főszakácsnő, vagyis Jolán néni, aki mindig vigyázott a jó hírnevére, s persze ránk. Az éjszakai váltás ellenben nagyon lassan telt, pedig előtte mindig átaludtuk az egész napot. De igazából mind gyerekek voltunk – kicsit korai lehetett még a három váltás.

Nem csak mi dolgoztunk a firmában – mivelhogy a farmot románul fermának nevezik, hát firma lett belőle magyarul -, sok román fiatalt hoztak még oda. A tavaszi munkálatokra főleg lipovánokat, az őszire máramarosi legényeket és leányokat, de akár vegyesen is. Vasárnap mindig szabadnapot kaptak, ilyenkor végigsétáltak a falun a gyönyörű népviseletükben, szoknyáik anyaga akár kalotaszegi is lehetett volna, térdig ért, és bő ráncba volt szedve. A cukrászdában, a bodegában és a postán lehetett velük találkozni, ugyanis süteményeket, italféléket vásároltak, meg leveleket adtak postára ilyenkor. 

Egyszer anyukám nem volt otthon, ezért nekem kellett kiszolgálnom a lányokat, akik mosolygósak, vidámak voltak, annak ellenére, hogy hétközben nehéz munkát végeztek. 

– Tréj  plíkurj, té rog! – kérte egyikük, én meg csak bámultam rá, mint borjú az új kapura. Értettem én, hogy tréj az három, té rog kérlek, de hogy mi a franc az a plikk, fogalmam sem volt ( még csak elsős voltam). Elkezdtem mutogatni nekik a postán fellelhető árucikkeket, de csak rázták a fejüket. Aztán a lány hirtelen az asztal mögé lépett, s a hatalmas postaasztalfiókból kiemelt egyet.

– Plik – mutatott rá, s visszaadta.

Gondolkodás nélkül kivettem még kettőt, s elvettem a borítékokért járó pénzt. A lányok búcsút intettek, s színes szoknyáikban kibillegtek a kapun. Következő héten a megírt leveleket hozták, néhány alma és cukorka  kíséretében, mivelhogy segítettem nekik, és nem kellett mégegyszer legyalogolniuk. Én meg nagyon örültem.

Visszatérve a mi munkánkra, ami csupán néhány hétig tartott: októberben mindig átvehettük a fizetést. Ilyenkor meg rettenetesen boldogok voltunk, megvehettük a rég áhított rózsaszín sportruhát, vagyis tréninget, edzőcipőt, könyveket, akármit – mert ilyenkor jogunk volt a keresetünk egy részének elköltési módjáról dönteni. Ez pedig annyira jó érzés volt.

Írta:
László-Fábián Júlia
Written by
Szerző: 2022. 09. 11.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése