Nyolcévesen gyalogszerrel a csíksomlyói búcsúban
Regina nagymamám nagyon hívő asszony volt. A rózsafüzér társulat fejedelem asszonya
Megálltunk egy sátornál és vettünk két képet Máriáról. Ma is őrzöm az egyiket. A hátán: 1949.
Rendszeresen járt templomba, eljárt a szomszéd falukba a búcsúkra is.Unokatestvéremet, Irént és engem magával vitt. 1949. Pünkösd szombatja következett, a Csíksomlyói búcsú napja. Nagymama megígérte Irénnek és nekem, hogy elvisz a gyalogosan a búcsúra, Nyolc éves voltam, Irén hat, és 17 kilométer gyaloglás várt ránk. Megmondta szüleinknek.
Édesanyám: Mámá, ezt nem teheti, nem bírják meg az utat!
Róza néni: Édesanyám, Irén kicsike, elfárad, nem ér oda!
Irén és én, kalákába sírtunk.
Édesapám mondta ki a döntő szót: Édesanyám, elviheti őket, közben pihenjenek sokat. Mi a keresztaljával megyünk. Majd mise után a klastrom kapujában találkozunk. A leánykákat szekéren haza küldjük.
Aludni is alig tudtunk. Szép idő volt, öt óra után elindultunk. Végig a Sósréten az úton, utána „toronyiránt”, át a mezőkön. Közben ettünk, pihentünk. Amikor 11 órakor harangoztak be, ott is voltunk. A templom udvarán leültünk. Bent folyt a mise, mi kint imádkoztunk, nagymamával együtt mondtuk, amit tudtunk. Vége lett a misének, jöttek ki az emberek. Mi igyekeztünk bemenni, beállni a sorba. Elővettük az új, szép fehér zsebkendőt, amit ekkorra varratott édesanyánk. Nagymamánkkal közeledtünk az oltárhoz, Mária lábához. A lépcsőn mentünk felfele. Olyan magasan volt a szobor, felemeltük a tekintetünket. Ekkor nagymama mondta, hogy vegyük elő a zsebkendőket, fogjuk a kezünkbe, és, amikor felemel, töröljük meg vele Mária lábát. Először Irént emelte fel, aztán engem. Odatöröltük a kis zsebkendőnket. Keresztet vetettünk, majd jöttünk le a lépcsőn.
Kijöttünk a templomkertből. Kint nagy forgatag volt. Sátrak, sok mindent árultak, rózsafüzéreket, szentképeket, kis Mária szobrokat, mézeskalácsokat, szopogatós cukorkákat. Először mézeskalács szívet vásároltunk. Megálltunk egy sátornál és vettünk két képet Máriáról.
Ma is őrzöm. A hátán: 1949. Találkoztunk a szüleinkkel. Egy madarasi bácsi szekéren hazahozott. A keresztalja búcsúsai ott aludtak egy csűrben. Másnap mise után indultak haza a keresztekkel. Délután háromra értek a falu végére. Szokás volt, hogy az itthon maradottak összegyűltek a templomnál. Sorba szerveződve, négyes sorban mentek szembe a falu végére, az érkezőkkel. Itt egybe fonódtak, elől a zarándokok mentek, utána a várók. Pünkösdi énekeket énekelve érkeztek a templomba, itt egy rövid szertartás után együtt énekelték az: Oh, én édes jó Istenem… Hazajöttünk megáldott a Csíksomlyói SZŰZ MÁRIA.
Ez volt az utolsó búcsú, amit még megengedtek. Letiltották, a következő 1990-ben volt. Erre már felnőttként, 49 évesen, gyalogosan mentem el én is.
És a drága jó nagymama, 1954-ben, 61 évesen hagyott itt örökre. Ekkor már 6 unokája volt, de Irént és engem még addig vitt a Göröcsfalvi, Dánfalvi, Karcfalvi búcsúkra, mindig gyalogosan.
Miután én is nagymama lettem 46 évesen, akkor értettem meg, hogy mit jelent nagymamának lenni.
Tankó Molnár Mária
