Mártika a háborúban

A katona látszólag továbbszaladt, de futtában visszafordult, s agyonlőtte Máriskót                                

Márta néni  86 éves. Marosvásárhelyen él, de székelyvajai. Méghozzá igazi, mert ritka az az ember, aki annyira szereti a szülőföldjét, mint ő. Mindenki számára létezik egy hely, ami a világ közepét jelenti, Mártikának ez Székelyvaja volt.  Ragyog a szeme, amikor a falubeliekről beszél.

–  Annyian voltunk gyerekek!  Rengeteg játszópajtásom volt. Ha sár volt, befogtuk a tehenet a szekérbe, s az vitte ki a gyerekeket az utcából a  nagyútig. Mire másodikosok lettünk, megtanultunk falábakon járni. Az iskola fala mellett végedes-végig falábak voltak ilyenkor felállítva, mert sokan laktunk sáros utcában.  A szüleim harmadikban behoztak Vásárhelyre, hogy itt járjak iskolába, de nem szerettem. Gyalog akartam hazamenni Vajába. Így hát nem maradt más választásuk, vissza kellett vigyenek. Fekete Erzsi volt a tanítónő, azonnal felszólított: Na, lássam, mit tanultál Vásárhelyt? Aztán megállapította: olyan sokat nem tudsz.

–  1944 augusztus 22-én nagy készülődésben voltunk. Másnapra terveztük a kendermosást, Kóródon, a Küküllőn. Nagy eseménynek számított ez az életünkben, olyan volt, mint másnak egy monacói kirándulás. 23-án reggel jött néhány ember, hogy baj van, átálltak a románok az oroszok mellé, s jönnek szembe velünk. Én toporzékoltam, hogy igenis, menjünk a Küküllőre, de végül csupán néhány férfi ért el oda, gyorsan lenagyolták a sárt a kenderről, szerencsére még nem történt semmi. Pedig Balavásáron túl már Románia volt abban az időben.

 

–  Néhány nap múlva bejöttünk Vásárhelyre, kétlovas szekéren. Az egyik ló a Jakab tanítóé volt, aki megőrzés végett hagyta bátyámnál, a másik a Sándor bátyámé.  Édesanyám ült a kocsis mellett, én hátul a sarogjában. Ahogy kifordultunk a főutcára, elámultam: rengeteg ember jött az úton, tömött sorokban, szekereken, családostól, mindenestől. A szászok voltak, akiket akkor menekítettek. Sándor bátyám állandóan előzni akart, de nem sikerült, mert szembe velünk viszont a németek jöttek, autókkal, motrokkal, ágyúkkal  és harckocsikkal. A szászokat a Kálvárián keresztül a kisállomásra vitték, a mi lakásunk a Kistemplom mellett volt. Ahogy megérkeztünk, már szólt is a légiriadó: légitámadás volt a kisállomásnál. A pincébe szaladtunk, amely Vajából hozott kőrisfával volt kitámasztva, ott biztonságban voltunk. Szerencsére odakinn sem történt tragédia, a szászoknak sikerült elmenekülniük. Sándor bátyám visszament a faluba, s másnap jött a családjával. A lovakat is a pincébe bújtattuk: tizen laktunk a pince egyik felében, a lovak a másikban. De nem mindig, mert az oroszok Ákosfalvánál elakadtak: a németek két hétig tartották a Vácmánynál a frontot.  Addig sok élelmet szereztünk magunknak meg a lovaknak.

–  Eközben a vajaiak nagyrésze az Áj-erdőbe húzódott a németek elől, de a bátrabbak otthon maradtak. András Berta nagyanyja,  Máriskó néni, nem félt senkitől. Mindig nagyszájú asszony volt, amolyan ami szívemen a számon. Akkor is nyugodtan szemlélte az oroszok bevonulását, nem bújt el. De túl hosszú volt az ott-tartózkodásuk, s egyik nap Máriskó rákiabált egy katonára, aki egy fiatal nőt  hajkurászott. A katona látszólag továbbszaladt, de futtában visszafordult, s agyonlőtte Máriskót. Másnap találták meg holtan, a háza előtt a fűben. Ilyen szörnyűségek történtek.

–  Vásárhelyre szeptember 15-én értek be az oroszok.  Különleges nap volt. Olyan csend volt az utcákon, hogy az már fájdalmas volt.  Aztán értesítettek, hogy érkeznek az oroszok, már látszik a lovak feje. Ültünk a pincében, s hallgattunk, aztán meghallottuk a patkók dobogását. Egyre többet.Félelmetes volt. A kistemplomnál fogadták őket a kommunisták meg Nyárádiék. Nyárádinak a felesége orosz volt, ők beszéltek inkább velük. Édesapám is kimerészkedett, ő is jól beszélt oroszul, mert volt hadifogságban. Felajánlotta a házunkat hadiszállásnak, a bajok megelőzése végett.  így lett a házunkból orosz parancsnokság. Ez azért volt nekünk megfelelő, mert nem vittek el semmit. Az üresen hagyott házakat kirabolták, összetörték. A pince elé egy kályhát állítottunk fel, azon főzött az oroszoknak a bátyám felesége. Mi is kaptunk belőle. Éppen ebédeltek egyik nap, amikor az egyik ló a pincében elhorkantotta magát. Felugrottak erre a tisztek. Ordítottak, követelték a hámot meg a kocsit is. A fűben darabokra szedve, ott hevert  a kocsi, a nagyapám régi, gyönyörű kocsija. Azt összeszerelték, a lovakat elvitték. Mi meg örülhettünk, hogy nem lőttek főbe.

De megúsztuk. Inkább elvittek moziba. Amikor bejelentették, hogy moziba megyünk, meg hogy a nőket autóval viszik, a férfiak pedig menjenek gyalog, mindenki megijedt. Szétválasztják a családot, lehet, hogy elhurcolnak, lehet, hogy lelőnek-fordult meg a felnőttek fejében. Szerencsére nem történt semmi ilyesmi. Az akkori hetes iskolában volt a vetítés, egy jókora fehér lepedőn nézhettünk végig  egy ostromot, ami természetesen az oroszok győzelmével végződött.

–  Az oroszok bejövetele után hosszú napokig nem harangoztak a Kistemplomban. Még a pap is eltűnt. Egy hét múlva aztán előkerült, édesapám meg rákérdezett az oroszoknál, hogy lehet-e harangozni. Nem tudta, hogy nevezik oroszul a harangokat, hát mutogatta, hogy bim-bam, meg lengette a karját le s fel. Az orosz rábólintott. A harangszóra aztán az emberek is kezdtek előkerülni. Igaz, hogy a nőkre alig lehetett ráismeri, úgy elcsúnyították magukat, de legalább ismét éreztük, hogy van egy közösség. Amelyhez  mi is tartozunk.

És még mesélt. Örömmel, hogy meghallgattam, hogy mindezt kimondhatta magából. Mikor elbúcsúztunk, megígértem, hogy hamarosan felkeresem.

–  Hát akkor siessen! –  válaszolta huncut mosollyal, s a kapuban állva nézett utánam.

Szerző: 2019. 02. 07.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló