Visított a disznó, gőzölgött a málnatea

Vastag, vízszintes csíkokkal díszített üvegcsészéből szürcsölgettem el, míg a tea titkát hallgattam

Ahogy közeledik Karácsony, úgy kezdődnek el lassan a disznóvágások is. Van, aki már novemberben, de a legtöbb ember András napja és Karácsony között áldozza fel a disznaját.
Mi is korán keltünk ilyenkor, mármint a férfitársaság, ugyanis illett a disznót hajnali 5-6 körül levágni. Méghozzá azért, hogy estére be lehessen fejezni mindenféle-fajta munkálatot. Az előkészületek már a disznóvágást megelőző napon elkezdődtek: fokhagymahántás, hatalmas fazekak, lábosok, jóféle parajdi só előkészítése, cseber a szalonnának, vödrök, szalma a perzseléshez és még sorolhatnám. Mikor ezek mind elő lettek állítva, akkor fellélegezhettünk: jöhet a nagy nap.
Ez pedig általában egy kis zűrrel kezdődött: vagy mi aludtunk el, vagy a disznóvágó.
Hé, András, ébresztő, hallottam keresztapám hangját a kora reggeli órákban, aki ilyenkor átváltott mészárosba, ha éppen nem fájt a dereka. Egyébként egyáltalán nem ez volt a mestersége.
Édesapám egy perc alatt készenlétbe vágta magát, s én már húztam is a paplant a fejemre, hogy még véletlenül se halljam a szegény állat visítását, akit mindig szívemből sajnáltam. Aztán még aludtam egyet bánatomban, s mire felébredtem, nagymamám is megérkezett szépen felöltözve, mert úgy tartotta, hogy szégyen a falun végigmenni munkásruhában. Szatyrából előhalászott a fűszerek közül egy jókora, régi kötényt, s már indult is felbontani a beleket.

Ehhez is szaktudás kellett ám! Nem tudta elvégezni akárki, s ha megtanulta, sokat kellett gyakorolnia. De nagymamám profi módon értett hozzá. Nekem is próbálta megtanítani, de mihelyt megközelítettem a helyet, ahol dolgozott, azonnal vissza is fordultam, olyan erős szag terjengett körülötte.
Inkább nem, talán máskor-mondogattam,s próbáltam elsomfordálni.
Aranyos léánkám, te is meg kell tanuljad. Megnősz, férjhez mész, s ha én nem leszek, akkor ezt te kell csináljad. Vagy anyád. Tudd meg, hogy jó kolbászt csak házibélbe lehet tölteni!
A hurolásnál azonban segítettem. Édesanyám az ebédkészítéssel volt elfoglalva- káposztaléleves, apróhús, puliszka vagy krumpli-, így hát én lettem a mama segédje.
A délután mindig hamar eltelt. Húsdarálás, kolbász-, májas-, vérestöltés, fasírtsütés és már este is volt. Vacsora után általános beszélgetés kerekedett. Mindenki mondta a maga történetét, csak szegény édesanyám nézett ijedten szerteszét: mikor lesz elmosogatva az a rengeteg edény?
Mi tagadás, én is jobban szerettem, ha nem épp nálunk volt ez a nagy felfordulás, hanem valahol máshol, mondjuk a nagyszüleimnél, főleg azért, mert olyankor megengedték, hogy ott aludjak. Jó meleg dunyha volt az ágyon, s mama mindig felmelegített a kályha szélén vagy a lerben néhány téglát, amit aztán lepedőbe csomagolt, és az ágy végére helyezett. Az volt a lábmelegítő. A pihe-puha ágyban jólesett az alvás, de még jobban esett a reggeli málnatea. Senki sem tudott olyan teát főzni a nagymamámon kívül. Vastag, vízszintes csíkokkal díszített üvegcsészéből szürcsölgettem el, míg a tea titkát hallgattam: a málnafa száraz ágait feltördeljük, s jó sokáig főzzük. De a legjobb málnatea a friss hajtásokból készül, és sokkal gyorsabban.
Azóta sem ittam olyan finom teát, pedig sokszor próbáltam elkészíteni. Nem sikerült rosszul, de meg sem közelítette a nagymamámét.
Mára rájöttem, hogy a titok a régi üvegcsészében rejlik. Attól volt olyan különleges íze. Meg az a szeretet is benne volt, amivel főzték. Amivel csak egy nagymama tud teát főzni az unokájának.

Szerző: 2018. 11. 26.

Hozzászólás zárolva.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló