Debrecen

Miután szüleik mesterségét folytatva négy testvérével együtt a kereskedés valamilyen ágazatában tevékenykednek, és hatására már felesége, valamint három gyermekük is bekapcsolódott műkincs kereskedelembe, Villás Jánosról elmondható, hogy fontos számára a családi kötődés.

Az országosan is ismert Villás Galéria tulajdonosa, aki 1956. január 11-én született Debrecenben, már hatévesen vizet árult a Nagyerdei stadionban a sporteseményeken. Annak ellenére, hogy a 108-as ipari szakmunkásképző intézetben bútorasztalos mesterséget tanult, hamar kibújt belőle a gyűjtő- és kereskedőszenvedély. A hetvenes évek végén egy kőműves lakásában látott tárgyak annyira megtetszettek neki, hogy maga is elindult gyűjtőkörútra. Akkor még nem gondolt adás-vételre, csupán gyönyörködni akart a díszes faliórákban, lámpákban, üvegekben és régi bútorokban. Ezek közül ma is sokat őriz gyűjteményeiben. Jellemző, hogy még a MÁV-nál betöltött karbantartói állását is felcserélte az újságkihordásra, mert így maradt ideje a régiségek után házalni.

Felségével, az 1958. június 9-én Püspökladányban született, de biharnagybajomi illetőségű Bagdi Ilonával egy iskolai klubdélutánon ismerkedett meg tizenhét éves korában. A diákszerelemből házasság lett, majd jöttek a gyerekek, akiknek a nevelése főleg az asszonyra hárult, hiszen a családfő nagyon sokat utazott. Régiségvásárokba járt, adott-vett, igyekezett megalapozni a jövőjüket. Mindezt sikerrel tette, amire az elmúlt egy évtized történései szolgálnak bizonyítékul.

A Villás házaspár 1990-ben eladta korábbi lakását, és olyat vett a Pacsirta utcán, amelyben egy 60–70 négyzetméteres régiségbolt is helyet kaphatott. Ám az hamar kicsinek bizonyult, mert jól ment az üzlet, emiatt a nappalijukat és az ebédlőjüket is feláldozták, de még a 150 négyzetméteres alapterületet is gyorsan kinőtték. Ekkor jutottak arra az elhatározásra 1997-ben, hogy megveszik a Bem téri romos Serházat, és abban rendezik be új üzletüket.

Az önkormányzattal és a Műemlékvédelmi Felügyelőséggel több mint egy évig tartó egyezkedés után 1999. februárjában nyitották meg az eredetileg 1822-ben épült és általuk teljesen felújított házban a Villás Galériát. A hazai viszonylatban talán legnagyobb és legszebb magángaléria azóta fogalommá vált a gyűjtők körében. Számos aukciója közül a 2000. decemberben és a 2001. szeptemberben megrendezetten valamennyi kalapács alá került tétel elkelt. Erre hazánkban korábban még nem volt példa. Páratlan sikertörténet a Villás házaspáré. Elég csak arra gondolnunk, hogy János házaló gyűjtőből nőtte ki magát országosan elismert galériatulajdonossá. Feleségével együtt mindössze becsüstanfolyamot végeztek, de a gyakorlat számos dologra megtanította őket. A családfő nem tagadja, sok tapasztalatot szerzett a saját kárán is. Ma már magabiztosan igazodik el ebben a kockázatoktól sem mentes szakmában.

Az elmúlt évtizedben felesége is jártasságot szerzett a műkincskereskedelemben, sőt ma már az árverések lebonyolítását is nyugodtan rá lehet bízni. S hogy ne szakadjon meg a hagyomány, kisebbik lányuk, a huszonegy éves Adrienn is a galériában dolgozik, de egy-egy árverés során a huszonnégy éves Ilona és a tizenhat éves János is szokott licitálni, mindhárman rendszeresen gyarapítják saját gyűjteményüket. Édesapjuk jó példával jár előttük, hiszen például hutaüveg kollekciójáért sokan irigylik. Nem válna meg semmi pénzért a házaló idők egy-egy becses darabjától sem, mert büszke arra, hogy a munka mellett milyen kincsekre lelt évtizedekkel ezelőtt.

Kívülálló talán el sem hiszi, hogy az árverések előkészítése milyen sok munkával jár. Villásék szerint legtöbbször napi tizenkét órát dolgoznak, de számukra ez egyáltalán nem teher. Abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy azzal foglalkozhatnak, amit nagyon szeretnek. Ráadásul nem minden esetben a haszonszerzés mozgatja őket, egyszerűen szeretik a szép, régi tárgyakat, festményeket, ezek között dolgozni felüdülést jelent nekik. Így aztán nem meglepő, hogy nem is nagyon vágynak máshova, ritkán jutnak el külföldre. Ezt az is indokolja, hogy a szakértelem nem könnyen pótolható, szükséges a személyes jelenlét az üzletek lebonyolításánál. Egy-egy jól sikerült aukció azonban mindenért kárpótolja őket. Különösen az első, az 1999. áprilisi emlékezetes számukra. Nagyon készültek, szerettek volna szépen nyitni, de a rutintalanságuk miatt az utolsó percig óriási volt bennük a feszültség. Ma már más a helyzet.

– Az árverések előtt még idegesek szoktunk lenni, bennünk van a félsz, hogy valamiről elfeledkeztünk, ezért rosszul sülhet el. Ám amikor meghalljuk az első kalapácsütést, megnyugszunk. Ilyenkor már tudjuk, a magunk részéről mindent megtettünk, most már a vásárlókon a sor.

 (Hajdú-Bihari Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)