Tunyogmatolcs

A finom modorú, szimpatikus asszony azt vallja magáról némi önkritikával, hogy keményebb, szigorúbb vezetőnek kellene lennie. Ezzel szemben − állítja önmagáról − viszonylag halkan, szép szavakkal érvel kartársai, kartársnői körében. Vagyis ilyen a vezetői stílusa. A legtöbb ember szerint ez nem bűn, hanem erény. Erény, ha nem legyőzi, hanem meggyőzi beosztottait. Veres Lajosnéról van szó, aki a tunyogmatolcsi általános iskola tantestületét és diákságát igazgatja.

Az igazgató asszony szerény, nem szokott a nagyobb nyilvánossághoz, nem szeret „szerepelni”. Ám meggyőztük őt arról, hogy ő is írta és írja e Szamos-parti település történelmét. Egyik meghatározó egyénisége a településnek, nélküle, illetve portréja megrajzolása nélkül, tevékenységének bemutatása nélkül szegényebb lenne a község bemutatása, szegényebb lenne maga a könyv.

A meggyőzés után halkan, szép, egyszerű mondatokat alkotva mondta el élete sorát, meg azt, hogy mit szeretne pedagógusként és állampolgárként, vagyis milyennek szeretné látni a jövőt most, 1994 őszén. Vágya, nyilatkozata az idő múlásával talán érdekesebb lehet. Mert a sajtónyilatkozat, illetve az újság csak egy napig él, a könyv, ha sárgul is, beleolvad az idő végtelenjébe. Szóval mondta, sorolta, hogy a nyírségi településen, Nyírbátorban látta meg a napvilágot, egy ügyes kezű, jó hírű cipészmester leányaként. Ám Szatmárba jött férjhez, jánkmajtisi a férje. Végzés után 1961-ben férjével együtt itt kezdtek el tanítani. Nem tudja megállni, hogy egy mondat erejéig ne emlékezne a diákéveire. Mint mondja, olyan neves és híres tanárok készítették fel a pedagógus pályára, mint Porzsolt István és dr. Kiss Lajos. Ez az első és úgy tűnik, az utolsó munkahelye.

A történelem egy szeletét mutatja be akkor is, amikor arra emlékezik, hogy a hatvanas évek elején pedagógushiány volt Szatmárban. Most, a kilencvenes évek elején, vagyis három évtized elszállta után itt-ott már sok a tanár és kevés a diák. Két beszédes számot említ. E két szám összehasonlításával következtetni lehet a szűkebb (sőt tágabb) haza gazdasági, politikai, szociális és egyéb helyzetére… E két szám: 1961-ben 618 tanuló volt a településen, 1994 őszén már csak 240! Már csak e két szám felemlítése miatt is érdemes volt szóhoz jutnia e könyv oldalain, e két szám egymás mellé tételének is van üzenetértéke. Szociológusok, szociográfusok, magyarkodók és az igaz magyarok aggodalmát támasztják alá e számok. Egyszóval a hatvanas évek elején szapora volt a gyermekáldás ezen a vidéken. Jött, befogadta a községet és befogadta a község. Beilleszkedve immár régóta tősgyökeres tunyogmatolcsinak vallja magát. Nem volt könnyű, de nem is volt nehéz a beilleszkedés. Nagy sóhaj után mondja, hogy albérletben kezdték, alig volt valamijük a lelkesedésük, a tenni akarásukon kívül. Aztán kaptak szolgálati lakást. Aztán a pedagógusok cincogó bérét rakosgatták, kuporgatták, és összejött egy szép, saját lakásra való. 1972-ben és ’73-ban pedagóguskölcsön felvételével épült fel lakásuk, ekkor érezték úgy, hogy igazán gyökeret eresztettek itt. Arra is szívesen emlékszik, hogy a régi szép időkben szívélyesebbek voltak az emberek, közelebb álltak egymáshoz. Meghívták disznótorba, egyéb családi eseményre. Megemlíti: a távolabbi vidékről jött pedagógus társai nem rég is megállapították, hogy most is őszintébbek, nyíltabbak, segítőkészebbek az itteni emberek az ország egyes vidékeihez képest.

Családját bemutatva említi, hogy a férje szenvedélyes focista és horgászni is szeret. E derék férj idejövetele óta, egészen 39 éves koráig tagja volt a helyi focicsapatnak, aztán edzőséget vállalt, most a település ificsapatának edzője. A 30 éven felüli fiuk a műszaki pályára lépett, Debrecenben él és dolgozik, ott van a hatéves unoka is. (A nyarat szívesen töltik itt.)

Az elmúlt évtizedek gondjai és örömei közt említi, hogy a kezdettől mostanáig majdnem száz kartárssal, illetve kartársnővel dolgozott együtt. Nyugdíj, fluktuáció, férjhezmenés változtatta a létszámot. A tanítványok persze itt is különbözőek voltak.

Hangsúlyozza, hogy a nevelés kollektív munka, de egyénileg is büszke rá, hogy ügyes kezű szakmunkás, közgazdász, tanár, óvónő és állatorvos is kikerült az egykori tanítványai közül. Ami pedig a településért végzett társadalmi munkáját illeti. Segítette a Hazafias Népfront helyi szervezetét, a Vöröskeresztnél a gazdaságvezetői tisztet töltötte be, s a tanácsrendszer utolsó ciklusában négy évig volt tanácstag.

A mára és a jövőre terelve a szót panaszolja, hogy hiányos a közalkalmazotti törvény, gond a pedagógusok F kategóriája. Gond, hogy sok a hátrányos helyzetű gyerek a településen. Igaz, az önkormányzat ingyenkönyvvel, segéllyel támogatja a rászorulókat, a nagy családok gyermekei tavaly ingyen étkeztek a napköziben. A Soros Alapítványtól és máshonnan támogatást szeretne kapni intézményének. 1996-ra várhatóan megírják az iskola történetét, monográfiaszerűen…

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1995.)