Csenki Imre karmesterről beszél Szathmári Károly karnagy

 Vele lépett ki Debrecen a zenei világba

csenki_imre_copy-3_copy.jpgA Csenki név Püspökladányban fogalom. Az apa tanító volt, generációkat nevelt, zenekart szervezett, újságot szerkesztett. Az egyik fia tehetséges művésznek, a másik tehetséges tudósnak indult. A Csenki név Debrecenben ma is patinásan cseng: Csenki Imre a Kollégiumi kórus vezetője, a MÁV Filharmonikus Zenekar karmestere, a Debreceni Népi Együttes művészeti vezetője volt. A Kossuth díjas Csenki Imrét, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjét az egész ország ismerte és becsülte. Szathmári Károly, a hajdúszováti Kodály énekkar karnagya idézi meg alakját, akinek a debreceni református tanítóképzőben ének-zene tanára és karnagya volt.

– Ön hallott Csenki Imre édesapjáról?

– Igen, hallottam, Csenki Imrétől is. Ő nagyon fontosnak tartotta családi hátterét, hangoztatta is, hogy sok mindent ott tanult a családi házban. Püspökladányhoz megkülönböztetett módon ragaszkodott.

– Milyen emlékei maradtak róla mint tanárról?

– A legjobb emlékeket őrzöm Csenki Imréről. Őszinte tisztelője voltam, szeretett tanáromnak tartottam. Anélkül, hogy törekedtem volna a bizalmába férkőzni – egyetlen tanáromhoz sem dörgölőztem –, éreztem, hogy ő is szeret, becsül, mint minden tisztességes, jóravaló tanulót, pláne azt, aki valamilyen zenei adottságot vagy hajlamot mutat. Ez nála külön minőséget jelentett. Kezdettől fogva tisztában voltam azzal a talentummal, sőt nagysággal, ami benne lobogott, s ami főleg 1950 után mindenki számára nyilvánvalóvá vált.

– A tanítóképzőben fontos tantárgy volt az ének- zene?

– Természetesen, hiszen a református tanítóképző kántortanítókat képzett. Ez a Debreceni Református Kollégiumnak egy évszázados hagyománya és hagyatéka: ne csak tanító, hanem kántortanító is legyen, aki onnan kikerül. Ez adta tulajdonképpen az énekóráknak, a zeneóráknak a jelentőségét is. Ez a gondolat minden iskolai zenei vonatkozásnak támaszt adott.

– Csenki Imre szigorú tanár volt, vagy inkább barátságos, közvetlen?

– Mondhatom, szigorú tanár volt, ugyanakkor közvetlen is, de különösebb barátságot nem mutatott, azonban érezhetően szerette a tanítványait. Persze azokat legjobban, akik a zene valamelyik ágában egy kicsit jobban ügyködtek, esetleg kitűntek. De nem panaszkodott őrá az sem, aki, úgymond, botfülű volt. Igaz, ez nálunk csak viszonylagos botfülűséget jelentett, mert oda hallásvizsgával került mindenki, de azért voltak különbségek a tanulók között ezen a téren is.

– Ön mikor volt a tanítványa?

– Egy kis háborús kiesést is beszámítva 1941-től 1946-ig. Ezalatt voltam, szó szerint, a keze alatt.

– Tagja volt a Kollégiumi kórusnak? Ez, ugye, nem a Kántus volt, hanem egy másik, néhány évig európai hírű kollégiumi énekkar?

– Én a Csokonai énekkarnak voltam tagja, az intézet férfikarának, ahova másodéves koromban kerültem. Ő ugyanis általában rávárt egy évet a „fikákra”. A tanítóképző fiúkarát hívták Csokonai énekkarnak. Másodéves koromtól aztán a végzésig benne voltam a kórusában. Talán nem hat dicsekvésnek, ha azt mondom, egyik oszlopos tagja voltam a bariton szólamnak, sőt ha kellett, szólóénekre is kipécézett Imre bácsi, s megpróbáltam eleget tenni annak, amivel megbízott. Ez a Csokonai énekkar tinédzser fiúk kórusa volt. Persze mutálás utáni állapotban. Oda már mindenki férfihanggal jött. Ez a tinédzser kori hang ugyan még messze volt az érett férfihangtól. Imre bácsinak a legnagyszerűbb tette szerintem az volt, hogy ebből a tinédzserfiú bandából olyan férfihangzást tudott kicsalni, kicsikarni, aminek csudájára jártak. Köztudott, hogy a tinédzserek basszusa kölyökbasszus. De Imre bácsi, ha szabad így mondanom, „tökös basszust” csinált belőle. Abban az időben volt újabb nagy felfutása a doni kozák kórusnak, amely világszínvonalon állt. Imre bácsi azt a példát említette folyton, hogy a férfihangzás az, amit a doni kozákok hallatnak. És mi megközelítettük a doni kozák kórus hangzását a szólamszínekben, tehát abban az öblös basszusban, meg a lírai tenorban, meg a hőstenorban, meg mi mindenben, amit a világ a doni kozák kórustól hallott. S ezt Imre bácsi nagyszerű szakmai fogásokkal tudta elérni.

– Általában hány tagú volt a kórus?

– Hát voltunk úgy ötvenen. Aztán az énekkar belenőtt a Dóczyval közös Kollégiumi kórusba, Imre bácsi másik nagy alkotmányába. Később egy darabig Gulyás György is vezette a kórust, amely így vegyes kar lett.

– Világos volt a kórus számára Csenki Imre zenei koncepciója?

– Egyértelműen. Ő ugyan nem hangoztatta folyton folyvást, hogy tinektek aztán majd így meg úgy kell dolgozni, ti lesztek a vidék lámpásai, karnagyai, a zenei ízlés letéteményesei. Nem szédített, de nevelt bennünket. Az a metódus, amivel ő bánt velünk, egyértelműen sugallta, hogy mit kell tennünk, mire készülünk, mi dolgunk lesz az életben. Ő nem az ajtóstul előrontó nevelő típusa volt, hanem példamutató munkával valósággal átitatott bennünket a zene, a kórusművészet szépségeivel, a magyar népzene szeretetével. Ezért is mondottam 2002 augusztusában a debreceni emléktábláját avató beszédemben, hogy én magas kitüntetései mellé odagondolom a Kiváló Tanár címet is, bár azt hivatalosan nem kapta meg.

– Ő Kodály útján járt?

– Természetesen! Már a polgáriban Csősz László is a Kodály-módszert képviselte, de Csenki Imre végérvényesen ráállított bennünket erre a vágányra, a Kodály-féle koncepcióra. Anélkül, hogy valamiféle kiforgató nevelést kezdett volna velünk. Megkívánta a népdaléneklést, megkívánta a népdalszeretetet, a szolmizálást, s ez a munkájában rendszerességet kapott. Érzékeltük, hogy mindkét lábbal a Kodály módszer alapján áll. Mindamellett azért ő a zenei irodalom teljességét is megmutatta nekünk a tanított műveken keresztül.

– A szolmizáláshoz ragaszkodott?

– Persze! Ez volt a módszer alapja. Igaz, abban a korban már illett volna ismerni a zenei írást, olvasást, hiszen már 8-10 éve iskoláztak bennünket, de Csenki Imre tudta, hogy mi nem tudtuk ezt elsajátítani tökéletesen sem az elemi, sem a polgári iskolában. Ezért különös gonddal, a maga gyors és következetes eszközeivel hamar beleállított bennünket a Kodály-módszer ismeretébe, a kottaolvasási rendszerbe.

– A tanítványokkal való bánásmódban kiütköztek művészi allűrjei?

– Nem, egyáltalán nem, sőt közvetlen volt, nem művészként, hanem tanárként bánt velünk, sohasem lekezelően, inkább természetesen.

– Tudtak róla, hogy ő időközben át-átvette a MÁV Filharmonikus Zenekart is, és sikeres hangversenyeket adott velük?

– Erről nem volt világos képünk, határozott ismeretünk. Annyit azért tudtunk, hogy ha koncertet adott a filharmonikusokkal, akkor bennünket segítségül hívott. Pontosabban az egyik kollégiumi nevelőtanár, Zombor Zoltán nagy támogatója volt ezeknek a zenei eseményeknek, s ilyenkor megkért bennünket ilyen-olyan rendezői közreműködésre, aminek fejében meghallgathattuk a hangversenyt. Az sem tudatosult bennünk, hogy gyűjtötte a cigány folklórt. Azt láttuk, hogy néhanapján megjelenik, beballag egy-egy cigány férfi, Sutyi vagy valamelyik társa, s Imre bácsinak cigány népdalokat énekel. Mert Imre bácsi testvéröccse, Sándor, cigányfolklorista volt, gyűjtött nemcsak szülőfalujában, Püspökladányban, de Marosvásárhely környékén és másutt is. Imre bácsi őt a zenei gyűjtéssel segítette. Ennyit tudtunk mi, tehát a tevékenységnek csak a külső nyomait észleltük, nem többet. Imre bácsi ezekbe nem avatott be bennünket.

– Ön 1946-ban szerzett tanítói oklevelet. Csenki Imrét ekkoriban kezdte szárnyára venni a hírnév. Végzés után kapcsolatban maradt vele?

– Csak messziről. Ő kérte a Debrecen közelébe került fiúkat, hogy ha tudnak, járjanak vissza hozzá. Engem is kért, mentem volna szívesen, de egy idő után be kellett látnom, hogy az otthoni munka meg a kórusában való részvétel túlfeszített dolog lett volna. Így aztán én nem jártam már a Csenki kórusba, de ahol csak tudtam, meghallgattam, úgyhogy van fogalmam a kórus teljesítményéről, repertoárjáról.

– Törvényszerűnek találta, hogy a „szocialista” kultúrpolitikának, ami a negyvenes évek végére monopolizálódott, ő az egyik kulcsfigurája lett?

– Egy kicsit meglepett bennünket, volt tanítványait, de örömmel vettük tudomásul, és nem tartottuk jogtalan kiemelésnek. Azért csodálkoztunk, mert a pesti dolgokat Pesten szokták megoldani. Mondhatom, talán az egész országot meglepte, hogy Debrecenből vittek az Állami Népi Együttes élére zenei vezetőt. Ám abban biztosak voltunk, hogy Imre bácsi ennek a feladatnak is jól meg fog felelni. S nem csalódtak benne.

– Vidéki, mondhatnánk, egyházi kötődésű embert vittek egy kultúrpolitikailag exponált helyre. Valaki súgott a háttérből? Talán Kodály? Esetleg a hajdúszoboszlói születésű, megyei népművelési felügyelő, Szöllősi Gyula, aki a népi együttes igazgatója lett?

– A Magyar Állami Népi Együttest emlékezetem szerint 1948-ban alapították, Szöllősi Gyula később került oda. Emlékszem, a Podmaniczky utca 45. szám alatt folyt a szervezés, még én is felmentem azzal a szándékkal, hogy leszerződjek az Állami Népi Együttes kórusába. Annyira bennem élt a kóruséneklés emléke, szépsége, hogy elindultam, bár már házas ember voltam. Bent voltam az épületben, rátettem a kilincsre a kezem, s akkor hirtelen rádöbbentem, hogy ez az énekesi pálya csavargó életmódot kíván, amit én a családommal szemben nem tehetek meg, s visszafordultam. Imre bácsi nem haragudott érte, megértette.

– Tudott róla?

– Tudott aztán.

– Ön már akkor vezette a hajdúszováti kórust?

– Igen. 1946-ban végeztem, s 1946–1947 telén egy szováti kolléga a kezembe nyomta a karmesteri pálcát, mondván, itt van, csináld! Elfogadtam. Ez elég meredek vállalkozás volt egy huszonvalahány éves fiatalembertől.

– Amikor Csenki Imre Budapestre került, a kapcsolatuk végleg megszűnt?

– Egy ideig ki-ki futott a maga pályáján, Imre bácsinak is éppen elég dolgot adott az ottani szervezőmunka, az állami kórus összehozása. Az örökös produkciós kényszer az Állami Népi Együttes tagjait és vezetőit nagyon igénybe vette. Engem is lekötött saját indulásom. Aztán később, egy kissé nyugalmasabb időben kerestem a kapcsolatot vele, s Imre bácsi is érdeklődött felőlem. Főleg anyagokat kértem tőle a kórus számára. Ilyen-olyan népdalfeldolgozások megszerzésére, eljuttatására Imre bácsi készségesen vállalkozott, mert tudta, hogyha tisztességesen megírt anyagot kapok, akkor az tisztességesen fog megszólalni. Így az 1950-es években kezdődött újra a kapcsolatunk. Hol sűrűbben, hol ritkábban találkoztunk. Imre bácsi meghívásunkra többször is járt Hajdúszováton mint vendég, s a kórusnak nagyon jó barátja lett. Mondanom sem kell, hogy mi voltunk inkább azok, akik kerestük és ápoltuk ezt a kitüntető barátságot.

– Levelet is váltottak?

– Sokat. Sajnos, nem őriztem meg mindet, de így is egy kötetre való levélmennyiség van a birtokomban tőle. A feleségem éppen a napokban talált egy kofferrel. Az ember fiatal korában nem nagyon ér rá ilyesmivel foglalkozni, s talán nem érzi egy ilyen dokumentációnak a fontosságát. Később aztán megbánja egy kicsit, hogy félretette, vagy engedte elkallódni. Jó lenne egyszer összekaparni, rendezni őket. Tervezem is, majd meglátom, mikor jut rá idő.

– Meg tudná fogalmazni egyetlen szóban az ő kiválóságát? Miben volt ő nagy?

– A karvezetői szuggesztivitásban. Mindent kihozott, amit a műből ki kellett, ki lehetett hozni. A mű szelleme valósággal sugárzott az arcából, a szavaiból, a kezéből, s mi akkor úgy éreztük, így, csakis így lehet és kell a művet tolmácsolni, ez az egyetlen mód. Anynyira átitatott bennünket a kórusmű szellemével. Ő nem magyarázta túl a dolgokat, de mindent pótolt az a szuggesztivitás, ami belőle a kórus felé áradt. Joggal írta róla Újfalussy József. „Ami Debrecenben és Csenki Imre jóvoltából is történt, régóta meghaladta a puszta helyi jelentőség mértékét, különösen attól kezdve, hogy a Csenki-kórus az országos, majd a nemzetközi zenei közvélemény szemében is zenekultúránk egyik megtestesítőjévé nőtte ki magát.”

– Nyilván ismeri az ő zeneszerzői tevékenységét is. Erről hogy vélekedik?

– Ő karnagyként, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjeként számos kitüntetést, többek között Kossuth-díjat kapott. Szerette volna, ha nagyobb megbecsülés és elismerés övezi a zeneszerzői munkásságát is. Mennyire jellemző, hogy élete vége felé ezekkel a szavakkal fogadott egy riportert: „Kiről akarsz írni? A zongoraművészről, a pedagógusról, a folkloristáról, a karnagyról vagy a zeneszerzőről?” De szerény véleményem szerint zeneszerzőként igazán jelentőset alkotni, a klasszikusokhoz felnőni nem tudott. Valamilyen ok ebben megakadályozta, ami miatt komponistaként nem érte el a kórusvezetői nagyságát. Ő meg talán fordítva szerette volna, bölcsen tudván, hogy az időben a művek éltetik az embert, nem a karvezetői pálca.

– Milyen volt az ő magánélete, családtagjaihoz való viszonya?

– A gyerekeivel szemben elég engedékeny volt. Hogy ez miből származott, a túlterheléséből, a családi munkamegosztásból, hogy tudniillik a gyermeknevelés más feladata a családban, ezt nem tudhatom. A feleségéhez, aki mindig ott állt mellette, hűségesen ragaszkodott. Nyilatkozataiban is mindig elmondta, hogy művészi munkájához több mint fél évszázadon át a felesége adta a teljes emberi hátteret, a biztonságot. Egyszer még azt az intimitást is feltárta, hogy a püspökladányi tánciskolában ismerte meg, ahol ő esténként zongorázott. S közben irigyelte azokat a fiúkat, akikkel későbbi felesége táncolt. Sajnos, a fiuk egy tragikus baleset áldozata lett, egy bankett után leesett a Halászbástya faláról és szörnyethalt. Éva lánya kikerült Olaszországba, ahol egy orvos felesége lett, gyermeke is született, Szilasi Alex. Éva most már ismét Budapesten él, s nagy tisztességgel és szeretettel ápolja az édesapja emlékét, velem is felvette a kapcsolatot.

– Ha Debrecen huszadik századi zenei életére tekint, őt milyen helyre sorolja?

– Debrecen nemzetközileg is elismert kóruséletének Csenki Imre volt a meglapozója. Ezt én nyugodt szívvel ki merem jelenteni, annál is inkább, mert ezt a város zenei életének kiváló ismerője, a zenetudós Újfalusy József is ugyanígy látta. Kodály Zoltán szerint Bartók Béla rendkívül nehéz magyar népdalfeldolgozásait először ő szólaltatta meg meggyőző erővel. A saját kari művei Csenki Imre előadásában a ritmus és a dallam plasztikus kifaragásával, a hangszínek változatos keverésével, a szerkezet szilárd felépítésével keltek életre. Ő volt a faltörő kos. Hogy a város a kórusművészetével kitört a nemzetközi életbe, olyan szinten és teljesítménnyel, amilyennel, az elsősorban az ő érdeme. Csenki Imre vitte ki Debrecent a zenei világba. Voltak itt jelentős kórusvezetők mások is, például Szigeti Gyula, de nem tudtak olyan átütő erejű kórusmuzsikát létrehozni, mint Imre bácsi, s utána már Debrecennek visszalépnie nem lehetett. Előre lépni meg könnyebb volt.

– A köztudatban úgy él, hogy Debrecen kóruskultúráját Gulyás György fejlesztette nemzetközi szintre. Ők kortársaknak számítanak?

– Gulyás egy-két évvel fiatalabb volt, de egy időben tanítottak a református tanítóképzőben. Gulyás egyházzenét tanított. Nem voltak nagy barátok, együttműködésről egyáltalán nem tudok. Gulyás akkor futott ki, mikor Csenki innen elment, s ő az örökébe lépett. Léphetett, mert tehetséges ember volt ő is, de mintha szakmai féltékenység ült volna a lelkén. A zenei felfogásban ugyanis nagy különbség nem mutatkozott közöttük, Csenki is híve volt a nemzeti klasszicizmusnak, a modern magyar muzsikának, Kodálynak, de Gulyás markánsabban fogta ezt a vonalat. Talán ebben volt közöttük inkább nem is annyira ellentét, inkább nézetkülönbség.

– Csenki Imre zongoraművész is volt?

– Igen, de ezt a tudását ő nem kamatoztatta, magunk se ismertük erről az oldaláról, mintha ezt a képességét segédtudománynak tekintette volna kórusvezetői adottságaihoz. Tudomásom szerint nem is lépett nyilvánosság elé mint zongoraművész.

– Mikor találkozott vele utoljára?

– A halála évében még találkoztam vele, a halála előtt kevéssel még levelet is kaptam tőle. Szinte az utolsó percekig tartottuk a kapcsolatot. Ő szerette azt a munkát, amit Hajdúszováton a kórussal végzünk. Világosan látta, hogy ott a világot nem lehet megváltani, de amit ott, abban a környezetben sikerült megvalósítani, azt ő nagyra értékelte. Pontosan tudta, mit lehetett azokból az emberekből kihozni, mit lehetett elérni, ebben nekem nagy segítőm volt. Elismeréseként jó néhány művet ajánlott nekünk.

– Csenki Imre ragaszkodott a gyökerekhez, püspökladányi születéséhez, debreceni indulásához?

– Nagyon! Ezt részben éreztük, de ő is számtalanszor kinyilatkozgatta. Amíg erővel bírta, rendszeresen hazajárt a Püspökladányból elszármazottak találkozóira. Őt mindig e vidék emberének tekintettük, mert ő is annak vallotta magát. Büszke volt püspökladányi díszpolgárságára, megyei kitüntetéseire. Ő és családja már-már fogalomnak számít.

Bakó Endre

***
CSENKI IMRE (született 1912. augusztus 7-én Püspökladányban, elhunyt 1998. július 15-én Budapesten) karnagy, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője. 1937-ben középiskolai énektanárképzőt végzett Budapesten, a Zeneművészeti Főiskolán, többek között Kodály Zoltán, Ádám Jenő, Vásárhelyi Zoltán tanítványaként. 1942-ben ugyanott tanítóképző intézeti zenetanári diplomát szerzett. Pályáját Mezőtúron kezdte, 1940-től 1950-ig a debreceni református tanítóképzőben ének-zene tanár. 1950–1972 között az Állami Népi Együttes művészeti vezetője, közben 1964–66-ban a Magyar Rádió énekkarvezetője. Jelentősek a magyarországi cigányok körében folytatott népzenekutatásai, népdalgyűjtései. Művei: A tücsök és a hangya (gyermekdaljáték Vargha Balázs szövegére), A bajusz, 1959 (opera, Arany János–Ádám L. szövegére), Cigányok, 1973 (opera, Puskin–Szabó Miklós), Hegedű és klarinét rapszódia, továbbá kórusművek, cigány dalok és táncok. Vezénylését hanglemezek sora őrzi.

SZATHMÁRI KÁROLY (született 1925. október 26-án Debrecenben) karnagy. Édesapja Hajdúszováton kovácsmester. 1946ban tanítóképzőt végzett Debrecenben, majd Egerben főiskolát ének szakon (1961). Hajdúszováton kezdte pályáját, később a megyei moziüzemi vállalat igazgatója (1960–1964), a debreceni járási tanács, illetve hivatal elnöke (1964–1984), a Kodály kórus igazgatója (1984– 1988). 1947 óta, immár ötvenöt éve megszakítás nélkül vezeti a hajdúszováti Kodály énekkart. Számos kitüntetés birtokosa, többek között a Kodály-emlékéremé. A KOTA Ellenőrző Bizottságának elnöke. 1990–2002 között a Hajdú-bihari Zenei Egyesület elnöke volt.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése