Úton Brassóba

Írta: Csabai László

gerhard_gluck_2_masolata.jpg– Milyen jó az, mikor látod, hogy szép sorban minden vágyad teljesül – mondta H. Z., egykori szomszédom. H. Z.-nek már tizenhat évvel ezelőtt terepjárója volt, kétszintes családi háza, és Egyiptomba vagy Malajziába ment nyaralni.

Én és a Kedves egy kicsi, de szép társasházi lakásban éltünk, mellyel szemben terült el az ő villája, tehát voltaképpen nem én, hanem az egész társasház volt az ő szomszédja, de H. Z. szívélyes viszonyban volt mindenkivel. Jó ember volt H. Z. (Sajnos már nem él.) A nagyon gazdag emberek közt rengeteg jó fickó van, nem tudom, miért utálják őket annyira a költők. Habár tudom.

Mivel soha nem éltem szűkös körülmények között, megtehettem, hogy nem az anyagi gyarapodásban jelöltem meg éltem célját (bár most, ha belegondolok, nem tudom, jelöltem-e meg valamiben is), de H. Z. megjegyzését enyhe irigységgel kevert rosszallással fogadtam.

– Könnyen beszél, aki annyit apríthat a tejbe, mint te!  – vetettem oda neki félig tréfásan. – Nekem marad az, hogy ne legyenek nagy vágyaim.

H. Z. végignézett rajtam, osztott-szorzott, mintha belelátna a bankszámlánkba, a hitelszámlánkba, szüleim és rokonságunk bankszámlájába és hitelszámlájába, mintha sorra felbecsülné azokat az ingatlanokat, melyeket birtoklunk, aztán meghozta az ítéletet:

– Ne nyavalyogj! Minden vágyad teljesülni fog. És lehetnek nagy vágyaid! Csak túlnagy vágyaid ne legyenek!

H. Z.-nek igaza lett. Sorban teljesülnek a vágyaim: nagyobb lakás, új kocsi, utazás a Tátrába, Párizsba, Velencébe. Publikációk. Könyvek. A legfontosabbról, mint feleség, gyermek, nem is beszélve. És most egy újabb vágyam fog teljesülni. Holnap indulunk Brassóba.

Brassót nem szabad lebecsülni! Mert nekem Erdély, nem kizárólag, de leginkább Kolozsvár, a Székelyföld és Brassó. Mert Brassónál ér véget az országunk. Utána egy más kultúra következik. Mert Brassóban van az ország legnagyobb temploma. Mert Brassó még középkor. Mint ahogy igazán csak Dél-Erdély és az erődtemplomok, meg persze Brassó az, ami megmaradt középkornak az országunkban. (1920-ban egy Párizs melletti émelyítően túldíszített és rossz aránnyal megépített kastély kertjében lévő fiókkastélyban néhány imperialista hatalmi vágytól megszállott gall ugyan meghúzott mindenféle új határokat a Kárpát-medencében, de ezek engem nem befolyásolnak. Az én országom mindig is a Vöröstorony-szorosnál fog véget érni. Igaz, hogy az én szeretett, képzeletbeli, vagyis a valóságosnál valóságosabb Magyarországom nem azonos az idegesítő, mai Magyarországgal.)

A busz a Hajdúságot átszelve halad. Mikepércs, Sáránd, Derecske – fújom kívülről a helységneveket, mert úgy ’75-től, mikor meglett első kocsink, egy mindent kibíró Trabant, kb. ’85-ig, mikor már szórakoztatóbb dolgot is el tudtam képzelni, mint szüleimmel nagyszüleimhez utazni és a kanálisokban pecázni, majd minden héten megtettük a Nyárliget – Földes útvonalat.

A környék nem sokat változott. Csak most már jobban megfigyelem, mert tudom, hogy minden út lehetőség az élményszerzésre, az írásra. (És nem tudhatom, azt, amit most látok, látom-e még valaha.) Meg egyáltalán: bámészkodni jó. A Hajdúsággal ambivalens viszonyom van. Tisztelem és szeretem. De inkább tisztelem, mint szeretem. Mintha a kálvinizmus ömlött volna szét itt – és tulajdonképpen szét is ömlött – és formált volna át mindent a maga képére. Embereket, településeket, cselekvéseket, még a tájat is. Minden rendezett, karbantartott, kemény munkával kicsikart. Csak túl józan. Mítosztalan. Roskadásig rakott asztalok és sok hús. Mind elsózva. Hatalmas kukorica monokultúrák és tízszer tízes házak. Ha pedig birkát ölnek, mindig birkapaprikás lesz belőle. Nem az én világom. Habár most, hogy ezeket jegyzem a naplómba, nosztalgiám támad Földes iránt.

Berettyóújfalunál délkeletre fordulva elhagyjuk a régi utat, s immár közeledünk Biharkeresztes, a határ felé.

A mikrofonhoz lép egy lány, közli, hogy az a hölgy, aki az utat szervezte, és mint leendő idegenvezető hirdette magát, nem tudott eljönni (ez előfordul magyar irodáknál, én magam is ugrottam már be tapasztalat és helyismeret nélkül idegenvezetőnek egy fővárosban rekedt német csoporthoz, a béremet azóta sem kaptam meg), aztán bemutatja kolléganőjét (………..Brigitta) és önmagát (……….Barbara). Ők fogják gondunkat viselni. Mindketten egy pesti főiskolára járnak.  Persze nem indulás előtt mondták a cserét, mert akkor még lett volna értelme az utasoknak háborogni.

Én minden idegenvezető (vagyis jelen esetben inkább „idegenvezető”) bemutatkozó-eligazító beszédétől félek. Az oka a határátlépési illeték.

A nyolcvanas és a kilencvenes években rendszeresen szedtek az idegenvezetők meg a sofőrök ilyen indokkal fejenként három-négy márkát vagy dollárt. (Ennyit senki nem tart jelentős összegnek, ám ötvenszer négy dollár azért már pénz.) Pedig a társasutazás részvételi díja elvileg magában foglalt minden utazási, vízum- és egyéb költséget. A határátlépései illetéket azonban nem, mivel határátlépési illeték nem létezett. (Legalábbis ekkor már nem.) Azt saját zsebre gyűjtötték. Engem minden becsapás idegesít. Ha lenyelem, feszít és elrontja napokra, vagy akár az utazás egész idejére a kedvem. Ha nem… Olyat még nem csináltam. Néhány útitársam már igen, s a többiek nem fogták a pártjukat, az idegenvezető pedig végig utálattal kezelte őket.  Egyszer az egyik lázongó viszont ordibálni és fenyegetőzni kezdett, hogy feljelenti a céget a jogosulatlan pénzbeszedés miatt. Őt nem merték bántani. Sőt a visszaúton kárpótolták egy nagy üveg ouzoval. (A mi pénzünkből.)

Most nincs illetékbeszedés. Helyette a két lány kéri, hogy adjunk be fejenként a sofőröknek 600 forintot. Mert ez a szokás. Ez rendben van. Az utazás olyan olcsó, hogy a két buszvezető valóban nem lehet túlfizetve. Az őszinteség pedig eleve értékelendő.

– „Nevével „Corona” alakban – olvassa Barbara – egy 1234 körül készült premontrei kolostorjegyzékben találkozhatunk először, a város azonban a 1241. évi tatárjárás következtében elpusztult. 1252-ben, IV. Béla egyik adománylevelében újra felbukkant a város neve. A város német nevéről – Kronstadtról – 1355-ből van feljegyzés. A legenda szerint (valaki morog valamit Barbarának, aki nem zavartatja magát, olvas tovább) Salamon király a Köszörű-patak völgyében, a napjainkban is Salamon-kövének nevezett sziklák barlangjaiban rejtette el a koronáját, innen kapta a város a korona nevet. Egy másik történet szerint (sugdolózás hátul is), egy fa kivágásakor a gyökerei közt egy koronát találtak, később ennek a fának a helyére építették a városházát, és ezért található Brassó címerében egy gyökerek közt ábrázolt korona…” Ja ez, még nem Brassó, bassz… Akkor vissza az egész! – hallgat el végre Barbara, mert valóban nem Brassó, hanem Nagyvárad van előttünk.

Tételezzük föl, hogy vannak remek magyar idegenvezetők. (Mert biztosan vannak, bár én még eggyel sem találkoztam.) De őket most hagyjuk. A rossz idegenvezetők alábbi csoportjait lehet megkülönböztetni:

  1. Gyalázat-idegenvezetők

Görögországban voltam eggyel, aki egyetlen idegen nyelven sem beszélt. Egyetlen idegen szót sem tudott. Illetve túlzok. Egy szót tudott. Azt, hogy „sorry”. De azt meg nem jókor használta.

  1. Útikönyv-idegenvezetők.

Nincs átfogó képük a rájuk bízott országról, az útvonalon lévő városokon meg múzeumokon kívül nem láttak mást belőle. Azt mondják vissza – többnyire tévesztésekkel –, amit egy – rendszerint már eleve hibás, túl sommás, vagy elavult, vagy egyszerre mindhárom – útikönyvből tanultak. Például Reims és Párizs között ezt hallottam egy őszülő szakállas úriembertől:

–„Franciaország fejlett kapitalista állam. Tehát meg van engedve a magánvállalkozás. De természetesen minden nagyobb cég állami tulajdonban van.”

  1. A kitalálva-színesítők.

Ők látják, hogy vannak a valóságnak olyan – az idegenvezetést színessé tenni képes – szegmensei, melyek nem kaptak helyet az útikönyvekben, mivel azonban macerás lenne könyvtárban utánanézni a dolgoknak, inkább kitalálják a megoldást. Megint Franciaországból: –„A francia kultúra nagyon is közel áll hozzánk. Például rengeteg szót vettünk át tőlük. Butik – az franciául boutique. Pár – az pair. A trojka pedig a trois-ból jön, ami franciául hármat jelent, s a trojkát is három ló húzza.” – mondta a vezetőnk, és én elképzeltem, ahogy a Versailles-i arisztokrata kompánia tagjai, élén XIV. Lajossal, a napkirállyal, ledobják pompőz ruhájukat, derékig érő göndör parókájukat, szibériai cobolybundát kapnak magukra (a marquis-k még esetleg medvebőr kucsmát a marquise-k meg kokosnyikot), meghúzzák a vodkásüveget, a hajtó mellé a bakra balalajkást meg guzlást ültetnek, és a Sznyegurocskát meg a Kalinkát énekelve elkezdenek a palotakertben trojkával száguldozni.

  1. hiába-tapasztaltak.

Velük az a baj, hogy bár ismerik az ország nyelvét, és rengeteg személyes tapasztalatból magát az országot is, de azt az ország lakóinak a szemszögéből látják, mely – mivel minden nép önmagát, a saját nyelvét és országát tartja a legkiválóbbnak – szükségszerűen torz képhez vezet. És sztereotip általánosításokhoz. Meg hiteles történelmi bemutatás helyett anekdotaszerű poénkodáshoz. (Persze óvatos általánosításokat azért lehet tenni. Például az olaszok nekem mindig barátságosabbaknak tűnnek, mint a franciák.)

Mire beérünk Váradra, már este van. Talán jobb is. Sokszor jártam már a Pece-parti Párizsban, és természetesen mindig átéltem a romlás rettenetét. Várad már nem a Pece-parti Párizs.

Kinn fénypászmák: fenn csillagok, lenn a bekötőutakon haladó járművek reflektorai. És néhol égetnek valamit. Talán tarlótüzek. Már túl vagyunk Péter-Pál-on.

A buszban is fények. Az utasok felkapcsolták a fejük fölött lévő kis lámpát; készülődnek az alváshoz. A buszon alvástól mindenki fél. Én nem. Alternatívája lehetne, hogy az ember repülővel megy, de az egyrészt drága, másrészt kimarad a legfontosabb; az útközbeni bámészkodás.

Jobbra tőlem a Kedves. Épp nem tetszik neki valami, tehát minden rendben vele. Balra, a folyosó másik oldalán egy bizonyos Zsuzsa néni. Az ő szeme kisírt. Vele tehát nincs minden rendben. Kisírt volt már felszálláskor. A határátkelő előtt egészségügyi szünetet tartottunk, s ekkor megkérdeztem anyósomat – aki Zsuzsa néni mellett ül – hogy mi az oka.

Zsuzsa néni kisvárdi, anyósom naményi, még sosem látták egymást, ezért aztán nem öt, hanem tizenöt percbe tellett, míg olyan viszonyba kerültek, hogy Zsuzsa néni leadta az életét a-tól z-ig.

–„Elmondom neked, de ez bizalmas, ne add tovább!” – figyelmeztetett anyósom, és én őszinte elszánással bólintottam. Tehát: Zsuzsa néninek van férje, egy bizonyos Albi bácsi, meg két lánya, Kiszsuzsi és Nóri. (Ők ülnek előtte.) A két lánynak van egy gyermekkori barátnője, valami Hajni. (Mikor anyósom kiejtette a nevét, olyan utálat volt a hangjában, hogy megsejtettem, mi a történet vége.) Évekig ötösben mentek üdülni. Idén viszont csak hárman. Mert karácsonykor Albi bácsi bejelentette, hogy ő és az a Hajni…–„De nehogy tovább add!” – figyelmeztetett még egyszer anyósom.

Anyósomék mögött ül két idősödő hölgy. Az egyik Etelka, a másik Emmike. Etelka kezében kis notesz, állandóan jegyzetel, ami ellenszenvessé teszi őt a szememben. Nem tudom miért, hisz én is állandóan jegyzetelek. Talán az még vele a gond, hogy fényképezőgép van a nyakában. Miért nem a táskájába teszi a fényképezőgépet? Vagy a zsebébe. Apró masina, elférne ott is. A nyakban tartott fényképezőgép ellenszenves. Turistáknak való. Igaz, hogy azok is vagyunk. (Persze én általában világjárónak mondom és gondolom magam, de egy fapados utazási irodával elmenni a román tengerpartra, ott dögleni kilenc napig, az nem igazi világjárás. Még akkor sem, ha ott van az út ékköve, a Brassóban eltöltendő fél nap.) Emmikének tanárkinézete van. Az a fajta, akinek már küszöbön áll a nyugdíj, de még van türelme fogni a kölyköket.

Mögöttünk nem ülnek, ott a kijárat van. Előttünk igen. A gyermekeim. Nem veszekednek, tehát elaludtak. A Kedves is alszik már. Kinyomja fenekét, hozzáprésel a könyöklőhöz, miáltal biztosít eldőlés ellen. Nekem is aludni kellene. Alvópozícióba rendezem magam: felhúzom a lábam, a térdem nekitámasztom a kapaszkodónak és ráhajolok a Kedves csípőjére. Igazán puha, nem panaszkodhatok.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése

Csendes utcán

Hargitai Beáta alkotása …olyan csendességgel lopodzott be az utcába az idő, hogy senki nem vette észre ezt az alattomos munkát. Megkoptak fenn magasan a cserepek, kicsit beázott a homlokzati fal,... Tartalom megtekintése