Nyárligeti napló

2008. november 22, szombat. Nyárliget

Írta: Csabai László

Listával kezemben a Búza téri piacon. Ideges vagyok. Bevásárolni nem szeretek – ez egy. Nagy a tömeg – ez kettő. Állandóan figyelnem kell, nehogy ellopják a kerítéshez láncolt biciklimet – ez három. (Birtoklok személyautót is, de az kockázatos. A piac és a Művészeti Szakközépiskola közötti parkírozó zóna általában dugig van, két lehetőség kínálkozik, vagy a Pacsirta utcán állok meg, de akkor meg mindegy, ha gyalog megyek, vagy megreszkírozom a parkolást közvetlen a piac oldalában a Búza utcán. Viszont ott várakozni tilos tábla van. Múlt héten megpróbáltam. Elkapott az önkormányzat ellenőre. Fene esne az önkormányzatba! Nem a tábla jogosságát kifogásolom, szabályok nélkül csak csőcselékuralom lenne a világon. Azért vagyok mérges, mert épp ott ellenőrzött, épp abban a percben. Miért nem máshol? Az MDF piacon, vagy a KG-n, vagy a Hatzel térin, vagy az örökösföldin. Különben ezek gyerekes gondolatok, kihúzom őket, nem adom nyomdába.)

Bevásárlócsarnokba nem járok, a piac még mindig olcsóbb, s apai nagyapámtól származó tirpák és apai nagyanyámtól származó sváb vérem egymással versengve lázad föl, ha a feltétlen szükségesnél többet adok ki egy kiló krumpliért vagy uborkáért.

– Jó napot fiatalúr! – köszönnek rám. Felkapom fejem. Végigpásztázok, kinek az arca fordul felém, s megvan. Egy idős kofa a következő soron. Rendkívül kínos, mikor ismerősként üdvözlünk egy ismeretlent, vagy minket üdvözölnek így idegenek. Legjobb elfordítani a fejet, és szépen ellépdelni. De az asszony nem enged.

– Na, jöjjön már ide! Megijedt tőlem, mert megöregedtem, megcsúnyultam?

Ez már túl személyes, ha elmegyek, tényleg ezt fogja hinni, és megbántódik.

– Tessék nézni, talán félreértés… (és akkor beugrik) Erzsók, Erzsók néni!

– Ezt már szeretem! Jutalmul kapsz egy karfiolt.

Szabadkozom, de nem enged. Elteszem. (Tirpák gazdasszonyoknál az ajándék nagy szó!) Beszélgetni kezdünk, Jól esik, mert látom rajta, hogy én érdeklem, nem valamelyik családtagom. Erzsók néni Vajdabokorban lakik, nagyapám még finánc korából ismerte. Én mindössze egyszer beszélgettem vele, és mégis emlékszik rám. Igaz, én is rá. Vagy 25 éve, egyszer…

– Kapjad magad, megyünk szajrézni! Kiált föl hozzám nagyapám. A hatalmas diófa legfelső ágain heverek. Kényelmes ággyá feküdtem ki őket magamnak. Leszállok, morogva, mert elbűvölve olvastam egy könyvet, melyben egy svájci tudós, azt bizonygatja, hogy a piramisokat az ufók építették. Az öreg „szajrézni” hív, ez az ő, mindig a következő háborúra készülődő világképében mindössze annyit jelent: bevásárlás.

Megyünk a piacra. Kerülővel. A nyulak miatt.

– Az ukránok nem lacafacáznak a húslevessel. Nem szűrik le, nem főzik meg külön a tésztát, nem tálalják föl külön a húst, zöldséget, hanem mindent belehajigálnak a kondérba, megfőzik, és úgy, ahogy van, az asztalra teszik. Nem rosszabb, mint a miénk… Ott! – mutat minden átmenet nélkül a Toldi utcai presszó előtti patakpartra. Én természetesen kikapom a sarlót a szajrézakkból, és azonnal levágom azt a pár pitypangot. Ő folytatja:

– Volt a hadtestnél egy főhadnagy. Annak az volt a mániája, hogy minden faluban felgyújtatott egy parasztházat. Az ukránoknak olyan kis faházaik vannak, kellemes gyantaillattal égnek. Na, egyszer ez a főhadnagy jön szekeret hajtva a hadtápraktár felé. Imádott villogni, hogy ő milyen jó kocsis. Bummm! Valahol a közelben becsapódik egy akna. Jön tovább a főhadnagy, csak valami hibádzik rajta. Megvan! Nincs feje! Elvitte egy repesz. De azért még szépen lecsillapítja a lovakat és megáll a raktár előtt, én meg… Ott! – mutat a Kis Ernő utcai híd tövére. Valóban van ott egy kis betakarítható fű. Megyek, végzem a dolgom.

– A Székelyföld szélén arról lehet megkülönböztetni a románokat meg a magyarokat, hogy a magyarok közönséges fasírtot csinálnak, viszont a románok pluszban kirántják. Belisztezik, betojásozzák, bepanírozzák – mint mi a sniclit – aztán kirántják. A románok ilyenek. Egyszer Bukovinában egy román házban szállásoltak el. Megettem vagy harminc fasírtot! Várjál csak! (megmerevedik, erei kidagadnak a homlokán, annyira koncentrál, én is koncentrálok, csak nem tudom, mire) Nem is románok voltak, hanem ruszinok. Ruszinok vagy huculok. A huculok hasonlítanak a ruszinokra, csak mégis másmilyenek. Kicsit ugatva beszélnek. Vak, vak, vak! Én tudtam utánozni őket, azt hitték, közülük való vagyok. Vak, vak, vak! Jegyezd meg: a tirpákok minden szláv népséggel szót értenek! Ja, nem is Bukovinában volt, hanem fenn, a Latorcánál, vagy mégis inkább… Ahun ne!

A SZÁÉV székház mellett vastag, dús a fű, eddig ez a legnagyobb zsákmány, még vágni is öröm, hamar tele lesz a zakk. Az utolsó suhintás elakad valamiben. Egy döglött macska. Bosszúsan törlöm a sarló pengéjét a homokba.

Még be sem lépünk a piacra, már özönvízszerűen jönnek az üdvözlések, s ő mindenkivel leáll beszélgetni. Némelyekkel tirpákul. De bármennyit tereferéltek is előtte, ha vásárlásra kerül a sor, a tanyabokri kofák hajthatatlanok. Unom. Már dél van, mire, úgy néz ki, végzünk. A bejárat mellett közvetlenül egy nagyon kicsi, nagyon kövér, nagyon vidám asszonyság. Nem csak Misánkkal, velem is foglalkozik. Kérdezgeti, hányadikos vagyok, hová megyek továbbtanulni jövőre. Nagyapám közbeszól:

– Rendes gyerek. Már amennyire a mai kölykök lehetnek! Nem lesz belőle tróger, remélem. A magához való esze is megvan, majd beteszem valami jó inasiskolába.

– Gyere el holnap! – mondja nekem Erzsók néni. Itt lesz a keresztlányom, olyanformai idős, mint te, nagyon takaros.

Ezt az ajánlgatást – sokban van részem, nem tudom miért –, nem szeretem. De bólintok. Ad nekem egy paradicsomot. Nézi, nézi a paradicsomot, aztán kiveszi a tenyeremből, és ad egy nagyobbat, amit nem csapott meg a jég.   

A Búza utcán megyünk, ő elöl, a napi szajréval – két cékla és egy fej fokhagyma –, én mögötte, harapdálom a paradicsomot. A Művészeti Szakközépiskola (vagyis akkor még Gyors- és Gépíró Iskola) előtt elérjük a rejtekhelyet. Egy hatalmas japánakác üreges törzsébe szoktuk bedugni a zakkot, mert mégiscsak furcsa lenne egy szatyor fűvel mászkálni a piacon. Bakot tart, felágaskodom, kihúzom, s már indulnék, mikor látom: meg van meredve. Szeme opálos, befelé fordul, kicsiket, nagyokat bólint, fejét csóválja, legyint, majd megint bólogat. Valami szöget ütött a fejébe, és nem tud tőle szabadulni.

– Gyerünk vissza! – adja ki a parancsot. S a drága zöldséget, amelyért a fél délelőttöt végigküzdötte, a még drágább sarlót, melyet Warsawa felniből nyírt, köszörült ki egy télen át, az attól is drágább zakkot, amit a frontról hozott haza, és a legeslegdrágábbat, a füvet a nyulaknak, lehányjuk a fa törzséhez, és rohanunk vissza. Erzsók néninél állunk meg. Az asszony kötényét tartva pillant föl ránk.

– Er…, Erzsók, maga olyan…, (nagyapám még nehezen kap levegőt a futástól) … olyan kövér, mint az a dinnye, ott ne… Hogy…, hogy tud kefélni?

Az asszony lenéz, és figyelmeztetően felemeli kezét. Várom, hogy képen törli Misánkat, de félelmem alaptalan, csak időt kér, míg összeszámolja az aprópénzt.

– Egyszerű: nálunk az uram mozog. Én csak kifekszem, és ő mindent elvégez…

– Hason vagy hanyatt fekszik?

– A hátamon, természetesen…

– De hát összeér a combján a háj, az ura hogy fér hozzá…

Lassan kis csoport kezd kialakulni körülöttünk, lángol az arcom szégyenemben, nem a téma, hanem nagyapám miatt. Erzsók néni nagy lélegzetet vesz, hátrébb lép, és erőteljes mozdulatokkal kíséri előadását.

– Átkarolja a combomat, tenyerével belülről megragadja, széthúzza, és úgy!

Nagyapám összpontosítana, de a szomszéd kofa megzavarja.

– Én az ágytámlára szoktam tenni a vádlim, az is egy megoldás!

Az öreg végignéz a nő nyeszlett lábain.

– Én meg elküldöm az uramat kurvákhoz, bosszantsa azokat, ne engem! Volt már elég részem abból, köszönöm szépen, egy életre! – rikkant át egy távolabbi standról egy meglepően fiatal asszony.

Röpködnek a vélemények, élmények és tanácsok, ami lehetetlenné teszi, hogy nagyapám az ügy végére járjon.

Ismét a rejtekhelynél vagyunk. És ő megint magába meredve bólogat. Nem bírja elképzelni, hogy lehet átkarolni egy női combot és közben… Legyint:

– Á, biztos nagy szerszáma van az urának!

Majd végül:

– Vagy lódít! Tirpákoktól kitelik! Na, menjünk, mert éhen halnak a nyulak. Beszéltem már Héja őrnagyról? Naaagyon szeretett kegyetlenkedni. A fehéroroszoknál minden faluban azzal kezdte, hogy húslevest csináltatott magának. Egy sorozatot beleengedett a tyúkólba, aztán intett a muzsikoknak, hogy szedjék, pucolják a jószágot. A lovakért viszont rajongott! Volt egy príma almásderese. Egyszer a hadtápraktár előtt ülök, jön felém, hát bummm, felrobban mellette egy akna. Egy repesz meg lerántotta a fejét, de azért csak szépen, fej nélkül lecsillapította lovát… Az ukránok és a fehéroroszok minden nap scsít esznek, az dettó, mint nagyanyád káposztalevese. Ha meg dőzsölni akarnak, dobnak bele egy kis főtt húst, akkor már húslevesnek tartják…

És most itt van megint Erzsók néni. Tulajdonképpen nem sokat változott, ez a kövér emberek kiváltsága. Nagyapám felől nem tudakozódik, nem akarja szomorúvá tenni a viszontlátást. S én mit kérdezhetnék? Stílusosan csak azt, amit Misánk. De egy 70 éves nőtől?! Bolondnak nézne, vagy megsértődne. Bár nem biztos. Az emberek néha furcsán viselkednek. Rosszul mondom: az emberek gyakran furcsán viselkednek.

M. Szlávik Tünde
rovata

Hasonló

Égi áldás az özvegyasszony házasságára

Ilus málnát, szamócát, medvehagymát árult a piacon, de Károly inkább a kezét kérte meg Ilus még akkor sem tudott örülni, mikor a postás meghozta az első nyugdíját. Minek? Éppen annyit... Tartalom megtekintése

Virágvasárnap Vatikánban a Szent Péter téren

Pálmaágakból lefektetett szőnyeg a Bazilika lépcsőin, olajágakkkal integető ünneplők Ilyen meghívót kap a vendég, ha a jó sorsa Rómában egy zarándokszállásra viszi. A Casa per ferie delle Suore Missionarie Pallottine néhány... Tartalom megtekintése

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Hegyet hágék, lőtőt lépék, a sárkány farkán túráztam

Megtépett sziklák, leszakadt hegyormok, madeirai séta egy csángó ima ritmusára Légvonalban… Ha valahol tényleg látni is lehet, mit jelent ez a kifejezés, az a Ponta de São Lourenço, azaz a... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Győr Bécsi kapu tér. Egy csepp harmónia

Hargitai Beáta alkotása Győr talán legszebb tere a Bécsi kapu tér. Szinte minden épülete műemlék, barokk, copf, és kora klasszicista stílusú homlokzatokkal. (Wikipédia) A tér  ragyogása,  elegánsan hangolt  épületei  a ... Tartalom megtekintése

Egy kis nyelvészkedés a Piña Coladaval kapcsolatban

Szűrt ananászt jelent magyarul, szögezném le Móricka kedvéért… …akinek mint tudjuk, mindenről ugyanaz jut eszébe. Felhívnám továbbá a figyelmét az “ ñ ” betű kalapocskájára, ami által “ ny “-ne... Tartalom megtekintése

Történetek a füstölődő szalonnatáblák mellől

A régi házak padlásai mindig is kincseket rejtettek és rejtenek magukban Éreztem én ezt már gyerekkoromban, ugyanis állandóan azon  siránkoztam, hogy mikor mehetek már fel én is a hijúba, ami... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése