Nyíregyháza

Életre szóló feladat gyermeket a világra segíteni, majd megtanítani szépre, jóra, elindítani a „nagybetűs élet”-be. A saját gyermekeivel is épp eleget fárad, küszködik az anya, apa, az pedig igazán a legnagyobb tiszteletet érdemlő elhatározás, ha valaki a másik anya helyett akarja pótolni a pótolhatatlant. E kevesek egyike Pápai Lászlóné nevelőszülő.

Nyíregyháza legnagyobb lakótelepén bolyongok, tízemeletes házak szegélyezik a hatalmas, üres területet. Az egyikben takaros lépcsőház, a két oldalra nyíló folyosókon zár, így csupán négy család használja az előteret. Kicsiny intimitás a betonrengetegben. Csengetés helyett kopogás, a karonülő Margitka valószínűleg a séta után alszik. Kedves, mosolygós asszony Pápainé Marika, beljebb invitál.

A szépen rendezett, takaros otthonban mindenkinek megvan a kényelme. A nagyfiú, a 24 éves László a tanulmányai után indul, a tanév elején számos a tennivaló. Az édesapa, Pápai László gépkocsivezető a Móricz Zsigmond Színháznál. Épp szabadságon van, így nem csoda, hogy Margitka szobájában foglalkozik a kislánnyal.

– Öt testvér mellett természetes a nagycsalád – előzi meg a kérdést is Pápainé. – Számomra az volt a természetes, hogy heten ültük körül az asztalt, és mindent elosztottunk egymás között. Négy fiútestvérem mellett általában rám hárultak a gondoskodás teendői.

Édesanyja, lánykori nevén Bodnár Anna ma már nyugdíjas, a vencsellői cipő ktsz-ben dolgozott. Édesapja, Krakomperger György a termelőszövetkezetben volt, sajnos már nem él.

Pápaiék házasságából két gyermek született. Mónika 28 éves, férjnél van. A férje, Csatlós Csaba, Rita lányuk 3 éves. A már említett László fiuk 24 éves, ő még nem alapított családot.

Pápainé 10 évig az eredeti szakmájában, cipőfelsőrész-készítőként kereste a kenyerét, majd a vencsellői Tavirózsa vendéglőben töltött el ismét 10 évet. Mindig is szerette a gyerekeket. Mígnem összetalálkozott egy régi ismerőssel, aki már egy ideje nevelőszülőként tevékenykedett. Áradozott az életéről, a kicsikről, és Pápainé is kedvet kapott. Megbeszélte a férjével, akiben hűséges támogatóra lelt e téren is. Az akkor 16 éves Laci csak annyit kérdezett: de mit adunk enni a kicsiknek? Tulajdonképpen eldőlt a kérdés, a többi formaság.

Fényképalbumok, dobozok kerülnek elő a szekrény mélyéről. Megannyi pillanatfelvétel, emléket állítva a múló időnek. Csodaszép gyermekmosolyok, barna szemű, csigás hajú kisfiú tekint büszkén a kerékpárjáról. Kicsik egy csoportban az óvodában, egy kiránduláson. Képek Spanyolországból, Norvégiából – a sors kiszámíthatatlan volta révén az egyik gyermeket Norvégiában, a másikat spanyol földön fogadták örökbe. Ismét más albumok, a cseppségek megnőttek, gyöngybetűs karácsonyi, húsvéti üdvözlet a világ szép tájairól – és már nem magyarul. Eltűnődünk egy percre. Pápainé Marika mindegyikről úgy beszél, hogy ez a gyermekem egy évet, ez meg három évet élt velünk, amikor örökbe fogadták. Marika a legjobb nevelőszülők egyike. Krízishelyzetben is kerülnek hozzá kicsik, amikor azok további élete jelentős mértékben függ a szeretetteljes gondozástól, ápolástól, a családi fészek melegétől. Az anya a megmondhatója, milyen hosszú ideig gyógyulnak be a kicsik lelki, testi sebei. Van, amelyik kétévesen is csupán egyesztendősnek látszik. Vagy a jelenleg náluk élő Margitka, visszahúzódó, bátortalan, hiányzik belőle a gyermekek természetes kíváncsisága az idegenek iránt. Csak a megszokott családtagok közt érzi biztonságban magát. Története a nem kívánt gyermek kálváriájának históriája.

Előfordul, hogy a szülő már a kórházban hagyja az újszülött gyermekét, vagy azonnal lemond róla. Az örökbefogadást Magyarországon is szigorú törvények szabályozzák, ezért nem kevés idő telik el, amíg a végleges örökbefogadó szülőkhöz kerülhet a családjának nem kellő kisgyermek. Ilyenkor, ebben az átmeneti időben felbecsülhetetlen a nevelőszülő szerepe. Marika is jól tudja, hogy nem maradnak nála véglegesen a gyerekek, ráadásul bizonytalan, hogy meddig élhetnek egy fedél alatt. Minél tovább tart az átmeneti állapot, annál nehezebb a búcsú. Még a felnőttet is megrázza, akkor is, ha tudja, hogy ez számára „munka”. Hát még a gyereket, a ki előbb a saját családjától szakadt el – még talán az a jobb, ha emléket sem cipel magával – majd a nevelőszülőnél meglelt biztonságot kénytelen felcserélni. Jogi helyzetről mit sem tudva, a gyermek csak annyit fog fel, ismét másnak kell azt mondania, hogy anyu, apu.

Akkor fája szíve Marikának, ha az örökbefogadó család eltiltja tőle a gyereket, még csak nem is tudatják vele az új szülők, hogy mi történik vele, hogy fejlődik. A másik véglet is igaz, még évek múlva is jönnek az üdvözlő lapok, a szeretet őszinte megnyilvánulásai a világ többi országából: Marika mama, jól vagyok.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 14. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)