Debrecen

A cívis város patinás belvárosában, a Csokonai Színházzal szemközti Batthyány utca egyik üzlete – nomen est omen – Ötvös István „ötvös-” és aranyműves tulajdonát képezi. A kis helyiségben sokszor megfordulni sem lehet, olyan sok a vásárló, vagy a csupán érdeklődő, nézelődő, illetve ékszereit javításra beadó általában hölgyvendég, akiket időnként azonban partnereik is elkísérnek.

Az üzlet igazából családi vállalkozás, hiszen István 28 éves fia szintén itt, míg felesége, akit férje a számítógépes szakmából „csábított el”, a Petőfi téren lévő, ugyancsak az ő tulajdonukban álló ékszerüzletben dolgozik, de István édesapja és bátyja is mindig a „fém bűvöletében” élt. Előbbi az acél és a vas birodalmában dolgozott – mozdonyvezetőként –, míg a testvér a szerszámlakatos szakmában jeleskedett.

Ötvös István a kínai horoszkóp szerint a Bivaly évében látta meg a napvilágot 1949. október 9-én – a nyugati asztrológia szerint tehát a Mérleg jegyében született. Viseli is e jegy valamennyi „hátrányát”: túlságosan lojális, soha senkit nem akar, de nem is tudna megbántani. Inkább a végsőkig tűr a békesség kedvéért, mintsem harcba szálljon bárkivel is. Macerálják is emiatt időnként, persze, pusztán jó indulatból, s a saját érdekében: legyen határozottabb, mondja meg a véleményét annak, aki megérdemli. No de a természetén senki nem tud változtatni…

– Középiskolai tanulmányaimat a jó nevű Tóth Árpád Gimnáziumban kezdtem, majd amikor egy új középiskola – a Dienes – létrejött, úgy „töltötték meg” diákokkal, hogy a város gimnáziumaiból két-két osztály, így a miénket is, úgy, ahogy volt, „mindenestől” átvitték oda. Érettségi után aztán volt egy sikertelen felvételim a Kossuth Lajos Tudományegyetem vegyészszakára, ám most már örülök, hogy nem vettek fel, hiszen akkor soha nem ismerhettem volna meg az aranyműves szakma szépségeit. Igazából nem is akartam vegyész lenni, csupán az edzőm rábeszélésére jelentkeztem az egyetemre.

István ugyanis kiváló röplabdázó hírében állt, mi több, a mai napig is hetente kétszer kilátogat az „öregfiúk”, azaz a Debreceni Röplabda- és Szabadidő Egyesület edzéseire, és a mérkőzéseken is derekasan megállja a helyét. Mint mondta, mindig is volt benne valamiféle vágy, hogy megmutathassa, mit tud, mire képes: ez hajtotta annak idején az aranyművesség felé is. Érettségi után beiratkozott egy budapesti szakmunkásképző intézetbe, ahol kitanulta az aranyműves szakma csínját- bínját, majd a katonaidő letöltése után, 1984-ben már egyenes út vezetett az egyik debreceni óra- és ékszerbolt pultja mögé, ahol tudásának, és nem utolsó sorban nyugodt természetének is hasznát vehette. Az aranyművesek keze ugyanis nem remeghet… Akkoriban az ékszerüzletekben még csak javítással foglalkoztak, hiszen az 50-es évektől kezdve az ékszerkészítésre (is) úgymond rátelepedett az állami monopólium.

Később azonban, amikor már ez a szakma is „felszabadult”, István  mint egyéni vállalkozó engedhette szabadjára a fantáziáját, illetve a rajzkészségét. Szebbnél szebb ékszerek kerültek, és kerülnek ki ma is a keze alól. Mint mondja, egy időben a bizsu térhódítása kissé háttérbe szorította az aranyat, mostanában azonban ismét egyre nagyobb lesz a kereslet az igazi, míves arany ékszerek iránt, amelyekből a kis üzletben hatalmas választék várja a vásárlókat. A nyakláncok, karkötők, medálok, kitűzők, „sima” és köves gyűrűk garmadájától csak úgy roskadoznak a bemutató vitrinek.

 Ötvös István kötetlen munkaidőben dolgozik, így aztán a 14 karátos világ: a sárga, a vörös és a fehér nemesfém csillogása akár reggel hattól este nyolcig is bűvöletében tarthatja.

Szabad időre, szórakozásra és hobbira azonban neki is nagy szüksége van. Első számú hobbija természetesen a család. Egy Debrecen kertvárosában lévő, Repce utcai angol típusú sorházban lakik feleségével – akivel 28 éve él kiegyensúlyozott, boldog házasságban –, valamint 21 éves agráregyetemen tanuló lányával. Üzleti társa, s majdani utóda, a fia már megnősült, így az ő „jóvoltából” örülhet két – négy- és kétesztendős – gyönyörű kislány- és kisfiúunokájának. Értük még főzni is megtanult, mi több, az asztalra kerülő vadhúshoz a vadat időnként egyenesen ő maga ejti el. Talán kissé furcsának tűnhet, hogy ez a senkit bántani nem tudó galamblelkű Mérleg-ember egy békés természetével igazán nem összeegyeztethető hobbit választott magának: a vadászatot, méghozzá annak egy igen érdekes válfaját. István kimondottan boldog, ha részt vehet egy-egy vadászaton.

– A hajdúsámsoni vadásztársaság tagjaként oda megyek, ahol éppen szükség van rám, ahová hívnak, ám az esetek nagy részében én magam keresem az alkalmat, hogy vadászhassam. Vagyis nem úgynevezett területes vadász vagyok, hanem fizetek, ha el akarok ejteni egy vadat. Ha aztán a zsákmány trófeás, akkor a trófeát, ha nem, akkor a vadhúst vihetem haza – természetesen miután kifizettem az érte járó összeget.

 (Hajdú-Bihari Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)