Nyíregyháza

Akkor választottak meg 1989-ben a Nyíregyházi Dohányfermentáló Vállalat szakszervezeti bizottsága titkárának, amikor az érdekvédelem, az érdekérvényesítés a legnehezebb időszakát élte. A rendszerváltozás idején és után teljesen új alapokra helyeződött ez a munka, ami számomra is nagy kihívást jelentett − emlékezik a majd’ egy évtizeddel ezelőtt történtekre.

Gyermekkora, családi körülményei alapvetően meghatározták felnőttkori sorsát, életét. Öten voltak testvérek, így hamar hozzászokott ahhoz, hogy alkalmazkodni kell egymáshoz és segíteni a kisebbet, a gyengébbet. Iskolai tanulmányai befejezését követően előbb a konzervgyárban helyezkedett el, majd a postahivatalnál töltött rövid idő után 1967. november elsején jelentkezett a dohányfermentálóba − ahol jelenleg is dolgozik.

Dekoratőrként kezdte munkáját. Később a szakszervezeti bizottság ügyintézőjeként volt alkalma elsajátítani a mozgalom alapvető elméleti ismereteit és megtapasztalni a gyárban dolgozók mindennapos gondjait, bajait. Szociális érzékenységét, másokért való tenni akarását látva ezerkilencszáznyolcvankilencben a dolgozók őt jelölték a szakszervezeti bizottság titkári funkciójára. Teljes körű választással (minden szakszervezeti tag szavazhatott) kapott bizalmat e tisztségre, amit ezerkilencszázkilencvenötben újra megerősített a tagság.

− Nem volt könnyű a döntés, amikor munkatársaim megkerestek, hogy fogadjam el a jelölést a titkári funkcióra. Akkor már az egész szakszervezeti mozgalom forrongott, szétesőben volt. A rendszerváltozás szele markánsan éreztette hatását az MSZOSZ-ben, az ÉDOSZ-ban és a dohányipari ágazatban is. Hogy mégis igent mondtam, annak egyetlen oka volt: az emberek szeretete, a velük való foglalkozás öröme − emlékezik az akkori helyzetre. Nehéz idők következtek ezután. Az átalakulás, a privatizáció mint mindenütt, itt is összevonásokat, átszervezéseket, létszámleépítéseket „követelt”.

A vezetőkkel együtt arra törekedtek, hogy a legkevesebb konfliktussal oldják meg a feladatokat. Részt vettek a privatizációban is. A dolgozók közül mindazok, akik a feltételeknek megfeleltek, ingyen juthattak vagyonjegyhez, részvényekhez. Az új helyzetben  nem volt egyszerű eleget tenni az elvárásoknak. Szerencsére voltak szakemberek, tanácsadók, akik segítették a munkát.

Az élelmiszeri-pari dolgozók szakszervezetének megyei szervezete az elsők között rendezett felkészítőket, konzultációkat, ahol a szakszervezeti bizottságok titkárai, az üzemi tanácsok elnökei az átalakulással, a privatizációval, a munkavállalói részvényprogrammal összefüggő ismeretek legjobb előadóitól kaptak naprakész információt. Szükség is volt ezekre, hiszen óriási felelősség hárult a tisztségviselőkre, partnerként leülni a tárgyalóasztalhoz csak felkészülten, kellő információk birtokában lehetett.

− Bevallom, voltak álmatlan éjszakáim. Nagyon megviselt, amikor emberi sorsokról hoztunk döntéseket. Mégis úgy érzem, az adott körülmények között sikeres volt a munkánk. A gazdasági vezetéssel, később a privatizáció után az új amerikai tulajdonos képviselőjével is jó kapcsolatot tudtam kialakítani. Kompromisszumok árán ugyan, de együtt mindig sikerült megoldanunk a legnehezebbnek tűnő feladatokat is. Akár büszkék is lehetünk arra, hogy megőriztük a „szociális vívmányokat”, sőt az elmúlt években még gyarapítottuk is azokat. Kevés szakszervezeti alapszervezet mondhatja el manapság, hogy szervezettsége közel százszázalékos. A dohányfermentálóban a tagság a nehézségek ellenére hű maradt a szervezethez.

− Nagy dolognak tartom, hogy meg tudtuk őrizni a munkabékét − mondja −, ami munkatársaimnak is köszönhető. A szakszervezetei bizottság tagjaira mindig számíthattam, ha fontos döntéseket kellett hoznunk. Sokat vitatkoztunk, de a közösen kialakított álláspontok az esetek többségében meggyőzőek voltak. A szakszervezeti munka megtanított bennünket sok mindenre. Elsősorban igényességre. Arra, hogy felkészülten kell leülni a tárgyalópartnerekkel, mert csak akkor lehet esélyünk a sikerre. Tudnunk kell azt is, mit akarunk, a célhoz milyen út vezethet. Köthetünk-e kompromisszumot, ha igen, meddig szabad elmennünk. Természetesen mindez nem jött egyik napról a másikra. Gyakorlatot kellett szereznünk, ami néha kudarcokkal is együtt járt. De sohasem adtuk fel, mert mindig magunk mögött éreztük a tagságot, az emberek bizalmát.

A gazdasági munka, a titkári feladatok mellett − amit társadalmi megbízatásként lát el−, feleség és családanya. Két gyermeket nevelt fel. Szabadidejét a család mellett a szűk körű baráti társaság, kertészkedés és az olvasás osztja meg. Ez utóbbi zömmel szakirodalom, aminek ismerete nélkülözhetetlen feladatainak ellátásához. Tulajdonképpen egész életét a folyamatos tanulás jellemzi. Példaképének is azokat tekinti, akiktől tanulhat, akikre tudásuk miatt „felnézhet”.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 7. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1998.)