Debrecen

Én nem mehetek el innen – hallottam Matolcsi Lajos számtalan beszédében. A költői gondolat különös, keserédes hangulatban szólalt meg szájából Berettyóújfaluban. Matolcsi Lajos tősgyökeres herpályi. Azt tartották a régiek, hogy igazi újfalusi az, aki a falunak ebből a szegletéből való. Feltehetően csak a herpályiak osztották ezt a nézetet, az oláhvárosiak és a szilériek másképpen gondolták. Felnőtt korában első szóra ugrott volna, ha visszahívják, ha képességeinek megfelelő állásajánlatot kap, de ez a gesztus rendre elmaradt. Évtizedekig élt benne a bizonyítási vágy, hogy megmutassa, mit tehetett volna a szeretett szülőföldért. Megmutatta. Élete nyitott könyv, gazdag életpálya, állandó tanulás Biharért, Sárrétért.

Az eszmélés időszakát, a háború borzalmait, a betűvetés tudományát Szentpéterszegen éli meg „Matolcsi Lali”. Így hívják, így emlékeznek rá a községben. Példaképei mindig voltak. A kis bihari falu is tele volt ilyennel, szívesen emlékszik vissza velem a pedagógusokra és a dolgos parasztemberekre a péterszegi Faluházban.

– Az egyszerű emberek esztétikai érzékére – mondja – ma is csodálattal gondolok. A paraszt elvetette a kukoricát, közte babot és tököt termelt. A mezsgyén a napraforgók forgatták katonás rendben aranyló tányérjaikat, és a föld elején misling zöldellt, abba állította a gazda a szereket a jószággal, hogy ne a termést tapossák össze a lovak.

Pedagógusnak tanult Debrecenben. Nem az évfolyamával végzett. A kollégiumi díjat több mint négyszeresére emelték az 1954-es esztendőben, és ezt már nem tudták fizetni a szülők, hiszen a másik öt gyerekről is gondoskodniuk kellett.

– Felvettek szinte gyerek fejjel cukorrépa-felelősnek. Itthon voltam, nem kerültem pénzbe.

Nem volt idegen számára a mezőgazdasági munka, mert diákkorában már tevékenykedett ellenőrként a gép mellett. A tavaszi lógerben éjszakánként „zabosbükkönyt”, borsót, lencsét, lucernát csépeltek. Az ifjú cukorrépa-felelős tartotta a gazdákkal a kapcsolatot. Jól végezte a dolgát, bekerült a községházára. Különbözetivel elvégezte a mezőgazdasági technikumot is, de nem ízlett neki az „agronómia”. Állandóan kulturális területen mozgott, ebben a közegben érezte magát a legjobban.

– Mindig szavaltam, vagy a felnőttek között forgolódtam, mert szerettem hallgatni, mit beszélnek.

Elvégezte a tanácsakadémiát. Mire vége lett az iskolának, az ígért bakonszegi állást már betöltötték, Újfaluban, pedig csak hitegették, az út Nagyrábéra vezetett.

– A megye legfiatalabb vb-titkára – emlékezik vissza az első hónapokra –, így írtak rólam a Tanácsok Lapjában. Nagyrábé fogalom volt abban az időben, 1961-ben. 1962-ben már tanácselnökként irányítottam a település életét, a falu is befogadott. „Népszerűségemhez” az is hozzájárult, hogy futballedző is voltam. Igen, bármilyen hihetetlenül hangzik: futballedző és tanácselnök. Mellette elvégeztem a népművelés–könyvtár szakot, és ha időm engedte, irodalmi színpadot vezettem. Szép tizenegy év volt. Aztán Újfaluból üzentek, van állás, de gondolkodási időt kértem, mielőtt válaszolok. Budapestről is megkerestek, inkább azt választottam.

A tanácsakadémiára kerül tanárnak. Jól érzi magát az intézményben, de nem tudja megszokni a fővárost.

– Nem tudtam felvenni a ritmust. Mindig az járt az eszemben, ha róttam a pesti sétáimat, hány ismerőssel tudtam volna már beszélni ennyi idő alatt Újfaluban?

Mikor vált, mégis Püspökladányba megy, egyenrangú települést választ a szülőfaluval. Nagyrábén is sok újat teremtettek társadalmi összefogással, vízvezeték-hálózatot, sportpályát, kultúrházat létesítettek, Ladányban elkezdték a szennyvízvezeték kiépítését és a városi lét alapjainak lerakását. A tanácselnöknek nagy mozgástere volt, most kamatoztak a pesti évei. A tegyünk többet Ladányért mozgalomba mindenkinek talált szerepet. Kecskés Gyula bácsi, Dorogi Márton, Rettegi Anna neve ma is sokat jelent a városban. Megnyeri a településnek Győrfi Lajost. A fiatal, tehetséges szobrászművésznek műtermet biztosítanak. Mindig is azt vallotta, nem elég egyfajta műveltség. Kiadványokat jelentett meg, megszervezi az elszármazottak találkozóját.

– Nem volt kanálcsörgés nélkülem, benne voltam a sűrűjében.

Elvégzi a szociológiai szakot, aztán urbanisztikával is foglalkozik. Doktorál. Tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak, a Magyar Urbanisztikai Társaság alelnöke, 1986 óta egyetemi tanár, docens. 1990–94-ig a megyei közgyűlés alelnöke. 1994–98-ig független képviselő a megyében, a továbbképzési intézet igazgatója, de a következő ciklusban ismét alelnökként tevékenykedik.

– Hogy mit szeretnék a jövőben? – ismétli meg a kérdést. – Nyugdíjba menni és tanítani, és ha lehetőségem lesz, továbbra is teszem azt, amit eddig, felszólalok Sárrét és Bihar érdekében, ha kell. Nadányi Zoltánnal együtt én is vallom: „Él Bihar, élteti szent hite!”

 (Hajdú-Bihari Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)