Nyíregyháza

Nyugdíjas korára csaknem negyvenszer körülautózhatta volna a Földet az Egyenlítő mentén. De Romániánál tovább mégsem jutott! Másfél millió kilométert vezetett baleset nélkül! Összeszorul az ember torka, ha arra gondol, milyen siralmas állapotban van jelenleg a magyar közlekedési morál. De az is igaz, hogy amikor rótta az országutat, egy-egy budapesti út alatt alig találkozott gépkocsival. Most pedig folyamatos a haladás a közutakon.

Korbély György gyerekként persze arról álmodozott, hogy mozdonyvezető lesz, megszelídíti a hatalmas vasparipát, befutja az országot a síneken. Aztán minden másképpen alakult…

1937-ben született Nyíregyházán. Édesanyja a háztartásban dolgozott, nevelte a gyerekeket, édesapja kovácsmester volt. Ügyes kezű, tehetséges ember. Ezért aztán nem véletlen, hogy a Ludovikára került patkolókovácsnak. A kisfiú ezért egy Gödöllő melletti kisiskolában kezdte meg általános iskolai tanulmányait.

A háború után nehéz volt a helyzet, ezért a család hazaköltözött Nyíregyházára, hiszen itt éltek a nagyszülők. Nem mintha könnyebb helyzetben lettek volna, hiszen munka egyáltalán nem volt. Mégis. A népes család összetartó közössége, ereje mindenkit átsegített a nehézségeken. Édesapja fokozatosan átvette apjától a munkát. Nagyon nehéz idők jártak akkoriban.

György a görög katolikus általános iskolába járt, majd a polgári következett. Úgy tűnt, sikerül az álmot is megvalósítani, ezért vasútgépészeti technikumba iratkozott Budapesten. Másfél évig bírta, aztán otthagyta, mert nem szeretett tanulni. Hazajött, s folytatta a kovácsmesterséget. 1955-ben kitanulta a traktorosgépészetet, kikerült Nyírtelekre a gépállomásra dolgozni. Miután felbomlott, a 6. Számú Mélyépítő Vállalathoz került. 1957-ben behívták katonának, de néhány hónap után leszerelték, mivel ekkoriban már ő volt a családfenntartó.

Ezerkilencszázötvennyolcban a Mezőgéphez került lakatosnak, két év múlva pedig megtalálta azt a feladatot, amely nyugdíjas koráig elkíséri. 1961. március 15-től a MEDOSZ-hoz került. Nehéz időszak következett, sok volt a szakszervezeti gyűlés, számtalan vidéki út. A főnökök pedig ettek-ittak, gyakori volt a nőzés is. Állandóan várni kellett a fejesekre, nem volt mit enni meg inni. A részeg utasok gyakran telerondították a gépkocsit, állandóan takarítani kellett utánuk. Méltatlannak tartotta a helyzetet, de nem lehetett mondani semmit. A sofőrség kényszerű választás is volt, hiszen a Rákosi-rendszerben a kovácsok számára alig volt munka, nem volt érdemes tüzet rakni. A téeszek megalakulásakor mindenütt dolgozott egy-egy kovács, ők kielégítették az igényeket. Mivel az utak nagyon rossz állapotban voltak, gyakran törtek a rugók, édesapjából is rugókovács lett. De hát ez nem biztosított valami nagy szelet kenyeret. A maszek világ pedig még nem jött el…

Édesapja a Horthy-rendszerben kommunista érzelműnek számított, a Rákosi-rendszer rásütötte, hogy kulák. Korbély György akkor elhatározta, hogy távol tartja magát a politikától, s ehhez tartotta magát mindvégig. 1989-ben megkörnyékezték, hogy ugyan lépjen be a pártba. Akkor azt mondta, hogy ő „haspárti”, így aztán nyugton hagyták. Még a szakszervezetből is kilépett, mert sohasem kapott üdülőjegyet, hol ez, hol az volt a kifogás. Közben pedig azt látta, hogy olyanok is eljutnak az üdülőkbe, akik nem érdemlik meg.

A rendszerváltozás után egy kicsit bízott benne, hogy megbűnhődnek azok, akik tönkretették az országot, de nem így történt. Az új hatalmasok jórészt ugyanolyanok lettek, mint a régiek voltak. Legalábbis, amennyit ezekből egy sofőr láthat − teszi hozzá kesernyésen.

1956-ban Nyírtelken ismerkedett meg leendő feleségével, 1959-ben összeházasodtak. Rá egy évre megszületett Valéria, majd 1966-ban Melinda. Az ő születése akár jelképes is lehet, mert azon a napon temették György édesapját. Öröm és szomorúság egyetlen napon. Talán ilyen az élet is: egyszer boldogok vagyunk, máskor a fájdalom szorítja össze a torkunkat.

1972-ben a társadalombiztosításhoz került. Egy ideig az igazgató sofőrje is volt, de szabadszájúsága miatt leváltották. Nem is bánta, mert nagyon elege volt már a hajnali hazajárásból, hiába csitította a felesége, mégsem tudta elfogadni, hogy a „nagy” emberek ennyire ne vegyék emberszámba. Úgy gondolja, hogy mindig becsületesen élt és dolgozott, mindkét gyermekét kitaníttatta, szereti a családját, boldog, mert öt unokája van.

Ha röviden jellemezni kellene önmagát, azt mondaná, hogy kemény ember, mert amit elhatározott, mind megcsinálta. Mindig kimondta, ami a lelkét nyomta, nem tudott taktikázni. Szorgalmas volt, a szabadsága idejét is munkával töltötte, mert szükség volt rá. Valószínű, hogy így lesz ez most is, a nyugdíjas években. A pénz sohasem érdekelte igazán, de a tevékeny életet nagyon szerette. A gépkocsivezetésben is az vonzotta igazán, hogy állandóan úton volt. S az utak mindig nyújtottak valami érdekeset is.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 6. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1997.)