Nyíregyháza

Az élet kegyetlen, időnap előtt elszólítja azokat, akik az átlagosnál sokkal többet tettek, és mire a jól megérdemelt pihenésre kerülne a sor, már egy másik szervezeti rendben kell megfelelni. Figula Istvánt, a megyei gyermekvédelmi szakszolgálat tanácsadóját 59 éves korában veszítették el a családtagjai, a munkatársai, és az általa rajongásig szeretett nevelt gyermekek. Rendhagyó interjúnkat egyik lánya, dr. Figula Erika pszichológus segíti. Nem esett messze az alma a fájától, hisz Erika másfél évtizede kötődik az intézményhez. A gyakorlatban szembesül a pszichológia szakmai kérdéseivel, hisz a bekerülő gyerekekről készít szakvéleményt, ha a nevelőszülőnél problémás gyerek van, tőle várják az elméleti háttér felrajzolását, a segítségnyújtást. Örökbefogadás esetén is meghatározó a pszichológus véleménye. De írt már jelentést szexuális zaklatásról, gyermekek bántalmazásáról, elhanyagolásáról. Szóval, a Nyíregyházi Főiskola tanára a hallgatóknak az elméletet oktatja, itt viszont testközelből szembesül a gyakorlati pszichológiai gondokkal.

Az édesapát, Figula Istvánt hívták termelőszövetkezeti elnöknek Máriapócsra, sokkal több pénzért, mégsem ment el. A gyermekvédelmet mindennél fontosabbnak tartotta, még az anyagiak sem érdekelték, a karrier pedig még kevésbé. A két gyermek, Erika és Mariann annyit érzékelt a családfő elkötelezettségéből, hogy egyetlen karácsonyi vacsorát sem tudtak nyugodtan végigenni, mert vagy valamelyik nevelő, vagy valamelyik gyermek felborította az eltervezett programot. Történt mindez Tiszadobon, a gyermekvárosban, ahol igazgatóként Figula István és családja is benn lakott az intézetben.

Nyírderzsen, földműves családban született Figula István 1937. április 25-én. Neje Várkonyi Éva, sajnos, már ő sincs életben. Házasságukból két lány született, Erika a Nyíregyházi Főiskola pszichológia tanszékén tanít, Mariann az átmeneti otthonban mentálhigiénével foglalkozik.

 Figula István a máriapócsi, majd a hodászi iskola igazgatójaként dolgozott, később a tiszadobi gyermekváros igazgatója lett. Nemcsak a gyermekváros ügyeit intézte, szervezte, irányította, hanem tanított is. Erika még most is derül a jó két évtizede szokásos iskolai szófordulaton: igazgató úrnak jelentem – így kellett kezdeni a tanítási órát. A jelentés másként hangzik, ha azt az édesapának mondja a gyerek, vagy a tanárának. Igazából a feleltetéstől tartott a pszichológusnő, azt végképp nehéz volt hivatalosra hangszerelni.

A gyerekek igen éles szeműek, szigorúak, az ő értékítéletüket egyáltalán nem befolyásolja, hogy kinek ki az apukája, anyukája. Amikor Erika és Mariann együtt játszott a gyermekvárosban élőkkel, örömmel tapasztalták, hogy befogadják a többiek őket, nem rekesztik ki maguk közül azzal, hogy ti az igazgató bácsi lányai vagytok. Ennek az idillnek akkor szakadt vége, amikor Erika sikerrel felvételizett a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Felnőtt fejjel értette meg, hogy édesapját nemcsak a gyermekvárosban élő állami gondozottak szeretik, tisztelik, hanem a pedagógus kollégák is gyakran kikérték a tanácsát. Igazi vezetőként fogadták el.

Figula István élete 18 éves korától 59 éves korban bekövetkezett haláláig az iskolai oktatáshoz és a gyermekvédelemhez kötődik. A magunk mögött hagyott évtizedekben a pedagógus soha nem számított a kiemelten javadalmazottak közé. Megkaphatta viszont a társadalom és a szűkebb közösség elismerését. Még emlékszünk a hasonlatra, amely lámpáshoz hasonlította a tanítót. A nép mindenesének számított. A gyermekvédelemben dolgozók még ennél az átlagnál is többet tettek, mert törvényi szabályozás híján, az államtól kapott pénzből kellett megoldani minden kérdést. A törvényt a helyi és a megyei rendeletek szabályozták, de a gyermekvédelmi törvény megszületéséig nagyon sokat számított az igazgatók hozzáállása, kreativitása, vezetői magatartása és gyermekszeretete Ha mindez együtt jelent meg egy személyben, mint azt egybehangzóan állítják Figula Istvánról, lényegesen többet tehetett egy igazgató a gondjaira bízott gyerekekért és az intézményért, mintha azt bármely paragrafusban lefektették volna.

Szeretett tanulni, nemcsak a szakmai újdonságokat nézte meg Figula igazgató úr, hanem mindenre kíváncsi volt, amivel kapcsolatba került. Elsajátította például a bőrdíszművességet Makrai Lászlótól. Ráadásul olyan komolyan, hogy a népművészeti egyesület is felvette tagjai sorába. Gyönyörű pénztárcát, bőrtükröt készített, és a szakmai zsűri is értékelte, minősítette ezeket az alkotásokat. Figula igazgató urat a sportpályán is ott látták a gyerekek. Pingpongozott, focizott, szervezte a gyerekek sportversenyeit. Számos rendezvényt sürgetett, tudva, hogy a cselekedtetéssel történő nevelés sokkal eredményesebb, mintha csak az iskolapadban hallanának bármiről a gyermekvárosban élők.

Az igazgató úr már nem láthatja a gyermekvédelmi szakszolgálat mai eredményeit, de mint azt Együd János igazgató mondja: a közösen kezdett utat járják végig a szakmát hivatásként művelő gyermekvédők.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 14. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)