Eisert Árpád sebészről beszél Dohanics Sándor főorvos 

 Elsőként törte fel a páncélszívet

Eisert.jpgEisert Árpádot, a hazai szívsebészet kimagasló, Nyíregyházán dolgozó alakját ugyan sokan igazi nyíregyházinak hitték, ő azonban nem a szabolcsi megyeszékhelyen, hanem a felvidéki Rozsnyón született. Így magyar anyanyelvén kívül tudott németül és csehül, sőt eredetiben olvasott klasszikus görög és latin szerzőket is. Imponáló volt a nyelvismerete és hatalmas tárgyi tudása. Nagy műveltsége és orvosi felkészültsége ellenére az akkoriban új államnak számító Csehszlovákiában magyar származása miatt nem kapott állást. Ezért 1947-ben emigrált. 

Az olvasható róla egy internetes egészségügyi lexikonban, hogy Eisert Árpád nyíregyházi orvos a hazai szívsebészet úttörője volt, aki 1948-ban – egy páncélszívbetegségben szenvedő betegen – az országban elsőként végzett sikeres szívburok-eltávolítást. Amikor ezt megemlítettem Eisert Árpád volt munkatársának, az ugyancsak Nyíregyházán élő Dohanics Sándor főorvosnak, azt válaszolta: ez már eredmény, ugyanis a szakma korábban hosszú ideig nem tudta megemészteni, hogy egy ilyen nagy jelentőségű esemény nem a fővárosban, hanem vidéken történt. Aztán hozzátette: ráadásul nem is ez volt a neves szívsebész legjelentősebb műtétje. Dohanics Sándor a beszélgetésünk elején megjegyezte: a sebész volt munkatársaként szeretne minél többet tenni azért, hogy Eisert Árpád végre valóban az őt megillető helyre kerüljön a magyar orvoslás történetében. Miközben ilyesmin tűnődtünk, egy jellemző fényképet próbáltunk kiválasztani Eisert Árpádról. Számomra meglepő volt, hogy szinte mindegyiken egy gondolataiba mélyen merülő, inkább író-költő-esszéistának látszó férfival nézhettem szembe, akinek ujjai között elmaradhatatlan a cigaretta. „Valóban – válaszolt a ki nem mondott kérdésre Dohanics Sándor – szinte egyikről gyújtott a másikra. Erős dohányos volt, annak minden következményével… Ami a sokoldalú embert, a gondolkodó elmét illeti – ez valóban őt jellemzi.”

– Hogyan került Eisert Árpád Nyíregyházára?

– Mondhatnánk, hogy a történelem szólt az életébe. Rozsnyón született 1911-ben, az édesapja középiskolai tanár, klasszika-filológus volt, s talán ennek is köszönhetően Árpád nemcsak németül és csehül tanult meg, hanem eredetiben olvasta Horatiust és Szophoklészt is.

– Eisert Árpád melyik egyetemen hallgatott orvostudományt?

– A nagy múltú prágai Károly Egyetem orvosi fakultásán szerzett diplomát, ahol klinikai sebésztanára, Jirašek professzor életre szóló példaképe lett. Nyíregyházán is az íróasztala fölött függött a fényképe. Most is magam előtt látom Árpád jellegzetes mozdulatát, amint a képre mutatva azt mondja: a főnökömtől tanultam…

– Hol látott munkához a frissen végzett orvos az egyetem után?

– Eisert doktor tehetséges orvos volt, természetesnek tűnt, hogy az egyetem sebészeti klinikáján kezdje a pályáját. Az ígéretes karrier azonban mégsem tudott kibontakozni. Behívták katonának, s amikor 1938-ban leszerelt, már nem sikerült az egyetemre visszakerülnie, a jic ˆini kórházban kapott alorvosi feladatot. Ez is csak ideig-óráig tartott: Beneš Csehországa elbocsátotta, és – mivel a magyar Rozsnyón született – „hazaküldte” Tišo Szlovákiájába. Csak 1940-ben sikerült ismét elhelyezkednie, a háború évei alatt a késmárki kórházban dolgozott, 1945-ben pedig Kassára helyezték. Ez szerencsés szituációnak bizonyult, mert a sebészeti osztályon olyan orvosokkal került kapcsolatba, akik a háború idején angliai emigrációban megismerték az élenjáró sebészeti eljárásokat. A fiatal Eisert szivacsként szívta magába az új szakmai ismereteket, az angol nyelvű szakirodalmat. Ám innen is eltávolították. Hiába szerezte meg a sebészi szakképesítést, szinte hónapról hónapra „lökdösték” kórházból kórházba: Kassáról Trencsénybe s onnan Eperjesre. Dolgozott gyermekosztályon, bőrgyógyászaton, de a legritkább esetben sebészeten. Végül a magyar származása miatt már sehol sem kapott állást. Elkeseredésében a feleségét és kisgyermekét hátrahagyva 1947 áprilisának egy éjjelén – hivatalos iratok nélkül, egy szál ruhában – a „zöldhatáron” menekült át Magyarországra.

– Nyilván nem Nyíregyháza volt azonnal az úti célja…

– Természetesen nem. A határ menti város, Sátoraljaújhely kórházába csengetett be, ahol az ottani sebész főorvos, Rákos Rezső vette pártfogásba. Eisert Árpád őrá is mindig nagy szeretettel emlékezett, holott mindössze néhány napot töltött az oltalma alatt. Nyíregyházára kávéházi adomának is beillő fordulattal került. Álláskeresés közben a minisztériumban ajánlották: próbálkozzon Nyíregyházán Körmendy-Ékes György főorvosnál, aki mindig azért rágta a miniszteriális emberek fülét, hogy küldjenek már az osztályára orvost. Eisert Árpád azonnal írt, s válasz is gyorsan érkezett, de olyan „főorvosi írással”, hogy nem sikerült kisilabizálnia.Így aztán elment hozzá személyesen, hogy megkérdezze, mi van a válaszlevélben, s mint utólag kiderült: Körmendy-Ékes főorvos éppen arra kérte az olvashatatlan írásával, hogy látogassa meg. Az „új ember” másnap már élesben bizonyíthatta tudását: a műtőnapló tanúsága szerint olyan bonyolult epevezeték-műtétet hajtott végre, amilyenhez foghatót addig Nyíregyházán még nem végzett senki.

– Akkor ez valóságos „happy end” volt…

– Így is lehet mondani, azonban még hátra van a kávéházi adoma második fele: Eisert doktor „udvari munkás” státuszban operált, mert – diplomája és más hivatalos iratai nem lévén nála – kinevezni nem lehetett. Képzelje csak el, hogy az udvari munkás besétál a műtőbe, és levezet egy operációt… Körmendy-Ékes Györgyöt szerencsére nem a papírok érdekelték, hanem a tudás. A két orvos együttműködése a háború utáni sebészet új világát teremtette meg ebben a kórházban, a háború előtti évtizedekben a magyar sebészet  olyan kiválósága irányította az osztályt, mint Klekner-Koroknay Károly.

– Ön mikor került a nyíregyházi kórházba?

– Aránylag hamar. Már ifjú koromban sebész akartam lenni. 1948 nyarán kerültem Körmendy-Ékes főorvos úr osztályára, mégpedig csellel. Azt mondtam neki, hogy már medikus vagyok, pedig még csak a felvételire készültem. De ősszel aztán már orvostanhallgatóként – „jogosan” – jártam be. Óriási lehetőséghez jutottam: valóságos sebésziskola alakult akkoriban Nyíregyházán. Körmendy-Ékes és Eisert doktorok olyan műtéteket végeztek itt – mellesleg roppant mostoha körülmények között –, amilyeneket a környéken sehol.

– Mondana példákat ezekre az érdekesebb operációkra?

– Hogyne! Például tüdőműtéteket végeztek. Vagy csepegtetős altatással, helyi érzéstelenítéssel hajtottak végre hasi kombinációs műtétet. Operáltak nyelőcsövet rákos megbetegedés miatt. Jól emlékszem: a szabolcsi bicskások „produkáltak” olyan szívsérülést is, aminek a helyrehozatala igencsak próbára tette Eisert doktort. A lényeg, hogy a nyíregyházi kórház a negyvenes évek végére országosan is kiemelkedő sebészeti munka színhelye lett.

– Feltételezem, hogy Eisert doktor nem sokáig maradt „udvari munkás”…

– Így van. A körülményei rendeződtek. A családja követte őt Magyarországra, az iratait, diplomáját is áthozták, lakást is kaptak. Felesége és egyik fia most is a városunkban él.

– Eisert Árpád hogyan lehetett korának élenjáró sebésze egy mostohán ellátott, a szakmai centrumoktól távol lévő vidéki kórházban? Ön, aki évtizedeken át dolgozott a munkatársaként, miben látja a titok nyitját?

– Kiváló humanista műveltsége, érdeklődő személyisége, az új iránti érzékenység volt az alap, amihez színvonalas szakmai ismeretek társultak. A rendkívüli sebészi kvalitáshoz azonban még más is kellett. Úgy vélem, Eisert Árpád kiváló topográfiai ismerete, térbeli tájékozódó képessége állt a műtéti eredmények mögött, s mivel a sebészet csapatmunka, az együttműködési hajlam, irányítási készség mind-mind hozzájárult a sikeres munkához.

– Milyen volt e színvonalas sebészet kapcsolata más részlegekkel?

– Más osztályokon is voltak kiemelkedő egyéniségek, akik nem zárkóztak be képzeletbeli elefántcsonttornyaikba. Két orvos nevét feltétlenül ki kell emeljük: Sarvay Tivadar a kora szakmai felfogását messze meghaladó, nagyon friss gondolkodású, modern belgyógyász főorvos volt, aki nemcsak bátorította, biztatta fiatalabb sebész barátját úttörő munkájában, hanem a betegeit is irányította a lehetséges sebészi gyógykezelés elfogadására. Eisert Árpád másik biztonságos támasza Gerlei Ferenc, a Kossuth-díjas kórboncnok volt, aki szakmai felkészültségével, szövettani diagnózisainak megbízhatóságával, legendás lexikális tudásával negyedszázadon át tanítómestere volt kórházunk minden klinikusának.

– Az a nevezetes szívműtét, amelyet a bevezetőben idéztünk, szintén Sarvay doktorhoz kötődött…

– 1948-ban a Sarvay főorvos úr által vezetett belgyógyászati osztályon feküdt egy középkorú nőbeteg, akinek tbc-s eredetű szívburokgyulladása volt. Akkoriban ez a betegség a tbc magyarországi elterjedtsége miatt nem volt ritka. Lényege, hogy a szívburok – amely normális esetben rugalmasan, lazán és szépen mozog együtt a szívizommal – a tbc miatt a hónapokig, évekig tartó gyulladás következtében megvastagszik, „rákeményedik” a szívre, s lassacskán „páncélként” fogja körbe. A szív felszabadítása a burok szorításából nagyon bonyolult műtét. Nos, az a megsárgult papíron lévő, kicsit nehezen olvasható dokumentum, amit a kezemben tartok, Sarvay főorvos levele, amelyben többek között a következő olvasható: „A beteg kérésére igazolom, hogy 1948-ban megoperáltattam pericarditis constrictiva tbc. miatt. A műtétet Körmendy és Eisert végezte, az első ilyen műtét volt Hazánkban.” Így, nagy H-val. A levél dátuma 1964. február 14., ami egyben azt is jelenti, hogy tizennégy évvel később az egykori beteg ötvenes éveinek derekán járt, tehát a gyógyulás valóban bekövetkezett.

– Ha jól tudom, ez csak az első volt Eisert Árpád jelentős és nagy visszhangot kapott szívműtétei közül…

– Valóban, legalább három – egymástól jelentősen eltérő – nagy szívműtétről van szó, amelyek mindegyike a maga nemében első volt Magyarországon, sőt az egyik Európában is párját ritkította. Tehát szó sincs arról, hogy előzmények nélküli, egyedi vagy véletlen esetek voltak Eisert doktor szívműtétei. 1950 augusztusában jött az újabb alkalom, amikor a belgyógyászatról egy olyan beteg került hozzánk, akinek veleszületett fejlődési rendellenessége volt: az aorta, a szívből jövő fő ütőér vérárama egy felnőttnél normál esetben hüvelykujjnyi, a betegünknél azonban a kifejlődött szűkület miatt legfeljebb egy ceruzabél vastagságát érte el. Ennek következményeként a szív rendkívül túlterhelt volt, a szűkület előtti torlódás miatt a fej ereiben különösen magas vérnyomás alakult ki, miközben a test többi része kevés vért kapott. Belátható, hogy ez hosszú ideig nem tartható, az ilyen rendellenességgel született betegek többsége fiatal korban elhalálozik.

– Gondolom, hogy az orvostudomány mai állása szerint egy ilyen operáció már nem tűnik olyan bonyolultnak,mint akkoriban…

– Valóban, ma egy ilyen műtét rutinjellegűnek számít, csakhogy az ötvenes években még nem csak nálunk, hanem jószerével egész Európában nem volt műér, érprotézis, s nem alakultak ki a műtéti eljárások sem. Eisert doktor ebben is úttörő munkát végzett: egy nagyon speciális, újszerű megoldást választott. Az esetnek híre ment, s felkérték: ismertesse az operációt a budapesti sebészeti klinikán. Erre az előadásra 1950. december 14-én került sor, a szakmai publikáció pedig nemzetközileg is ismertté tette nevét. Nem sokkal később, 1951 januárjában ismét ritka műtétet hajtottak végre Nyíregyházán. Ennek előzményéhez tudni kell, hogy akkoriban szinte népbetegségnek számított a skarlát, aminek áttételes következménye szívizomgyulladás és szívbillentyű-szűkület, ami sok gyermek halálát okozta. A megoldás lehetőségeit Eisert doktor módszeresen kutatta, bár sok előzményt nem találhatott hozzá. Tehát nem „kitaposott ösvényen” haladt az operáció, amelynek során a tanítómesterem asszisztense lehettem csakúgy, mint a fél évvel korábbi érműtétben. Mint korábban, ekkor is Sarvay főorvos volt a szellemi társa. Ő kezelte azt a nőbeteget, aki a műtét előtti évben háromszor feküdt a belgyógyászati osztályon egyre súlyosbodó betegséggel. Nyilvánvaló volt, hogy csak a szívbillentyű operálása – mitral-stenosis – segíthet, olyan műtét, amely nemcsak hazánkban, hanem sok más európai országban is az első volt. Maga a műtét valamivel tovább tartott, mint másfél óra, s maga a legérzékenyebb időszak – amikor lényegében a szív belsejében dolgozott a sebész – huszonkét percig. Hét nap múlva a gyógyuló sebből eltávolítottuk a varratokat, és egy hónappal később a műtét előtt folyamatosan fulladó beteg gyalog jött fel a régi sebészeti épület meglehetősen magas emeletére. Az új korszakot nyitó operáció rövid leírása a Magyar Sebészet 1951. évi évfolyamának negyedik számában jelent meg, részletesebben pedig az Orvosi Hetilap következő évi, 48. számában olvasható.

– Azt mondta, hogy Eisert doktor módszeresen kutatta a szervi szívbetegség, szívbillentyűhiba gyógyításának lehetőségét. Hogyan volt erre lehetősége, ha a tudomány ezen a szakterületen akkor még csak nagyon kevés útmutatást adott?

– Meg kell különböztetni a szívműtéteket. Vannak olyanok, amelyek esetében például baleset miatt sérült a szív vagy a burok, ilyenkor nincs más lehetőség, csak az azonnali operáció. Más a helyzet, ha betegség vagy veleszületett rendellenesség kifejlődése miatt adódnak a gondok a szív belsejében. Ilyen esetekben fel lehet készülni, ki lehet dolgozni a műtéti eljárásokat, lehet gyakorolni, és az idő előrehaladtával egyre több beteg életét lehet megmenteni. Csak hát az elsőknek mindig sokkal nehezebb. Kutatni úgy lehetett, hogy Eisert doktor a napi operációk teljesítése után nem hazament, hanem szakkönyveket, folyóiratokat olvasott a legújabb eredményekről. Ráadásul eredetiben: angolul, németül és franciául. Másrészt – Gerlei Ferenc kórboncnok főorvos támogatásával, lelkes medikusok társaságában – gyakran járt a proszektúrára, ahol műtéti gyakorlatokat végzett percre mérve a nyitások-zárások időtartamát. Nem csupán véletlenül adódó sérülést akart ellátni, hanem a kor első szívspecialistái – Bailey és Brock – nyomán mitrális billentyűhibát, szervi szívbetegséget akart gyógyítani.

– Az ön szavaiból – felidézve a sebészi bravúrokat – ma is érződik a lelkesedés, de mégsem tűnik teljesen felhőtlennek ez a jó érzés. Mi vet árnyékot Eisert Árpád végül is roppant sikeresnek mondható életpályájára?

– Az ötvenes évek elejére nagyon megromlottak az itteni körülmények. Körmendy-Ékes főorvost politikai okok miatt elmozdították állásából – az úgynevezett pócspetri rendőrgyilkosság ügyébe keverték bele, amelynek időpontjában nem is tartózkodott Nyíregyházán. Mégis mennie kellett, az új vezetőnek pedig már nem volt a szívügye Eisert doktor támogatása. Helyben a szakmai értetlenség, a hiú féltékenység támasztott nehézségeket, országos szinten pedig az itteni eredmények agyonhallgatása, a félretájékoztatás törölte ki a sikeres műtéteket és Eisert Árpádot a magyar sebészeti közéletből. Egyes „méltatói” esetenként mindmáig az „első vidéki”, az „első nyíregyházi” szívműtétről beszélnek. Nem tudom, miért vagyunk ilyenek! Miért vet gáncsot ebben az országban a szűkkeblűség, a törtetés, az irigység és a féltékenység az Eisert Árpádoknak, néha még holtukban is? Nekem – mint régi munkatársának – kötelességem kimondani: a magyar sebészet történetében Eisert Árpád végezte el az első sikeres szívműtétet, amelynek színhelye Nyíregyháza volt. Előrelátását bizonyítja a műtétről beszámoló dolgozatának utolsó mondata: „Bizonyosan eljön az idő, amikor az üres szív üregeit feltárhatjuk, szemünk ellenőrzése mellett komplikáltabb műtéteket is elvégezhetünk, és nemcsak a szűkületet megszüntetni, hanem plasztikai műtéttel gyógyítani fogjuk”. Nyíregyházáról áthelyezték a pécsi sebészeti klinikára, ahol Kudász Józsefnek – a magyar szívsebészet egyik vezéregyéniségének – a munkatársa lett, ott azonban nem tudott kibontakozni, mert kevés komoly operációs lehetőséghez jutott. Három év elteltével visszajött az első sikerei színhelyére, és Nyíregyházáról járt át heti egy napon a debreceni klinikára, ahol szerencsére igényelték szaktudását.

– Mondhatjuk-e, hogy Eisert Árpád végül révbe ért? Hiszen főorvos lett azon az osztályon, ahol – átmenetileg „udvari munkásként” – a magyarországi pályafutását kezdte…

– Lényegében igen, csak a körülmények voltak méltatlanok e nagy formátumú emberhez.

– A beszélgetésünk talán túlságosan is a szakmáról szólt, s kevesebb szó esett arról, hogy milyen ember volt Eisert Árpád a műtőn kívül. Ön milyennek látta?

– Csendes, visszafogott volt – társaságban talán még kissé félszeg is – , a mindennapi élet gyakorlati dolgait – mint például a bevásárlás – szinte kerülte. Nehezen barátkozott, de ha valakit megszeretett, az a kapcsolat életre szóló volt. Imádta gyönyörű szép feleségét és két tehetséges gyermekét. Imponáló volt a nyelvismerete, hatalmas tárgyi tudása. Hányszor és hányan egyszerűsítettük le az ismeretszerzés fáradságos módját arra, hogy szobájában – a kis kerek asztalkát körülülve – feltettük a kérdést: te, Árpád, hogy is van ez? És ilyenkor – az utcán, az idegenek között a félszegségig zárkózott, elmaradhatatlan cigarettájába kapaszkodó – szótlan ember megnyílt és magyarázott. Minden szavával – még anekdotáival is – tanított. Szívsebészként sokak életét mentette meg. Ő túl hamar ment el, már harminc éve nincs közöttünk. A szíve még erős és fiatalos volt: a tüdeje nem bírta tovább.

 Marik Sándor

***

EISERT ÁRPÁD (született 1911. február 23-án Rozsnyón, elhunyt 1974. szeptember 13-án Nyíregyházán) sebészorvos, a magyar sebészet történetében az első sikeres szívműtét végrehajtója. A prágai Károly Egyetem orvosi fakultásán szerzett diplomát, 1938-tól alorvos volt a jiĉini járási kórházban, majd 1940-től a késmárki városi kórházban. 1945-től Kassán, majd Trencsényben, 1946-tól Eperjesen az állami kórházban, 1947-től Nyíregyházán dolgozott. 1951-től a Pécsi Orvostudományi Egyetem sebészeti klinikáján adjunktus. 1954-től haláláig a nyíregyházi megyei kórház sebészetén főorvos, 1974-től címzetes egyetemi docens lett. Főleg a nagyér műtétek, a szívsebészet, az epesebészet, a test alacsony hőmérsékletének előidézése (hibernáció) terén ért el jelentős eredményeket. Mintegy 23 szakdolgozata jelent meg. Fő műve: A portalis hypertensio sebészi problémái (Bp., 1962). A Nyíregyháza Kiváló Egészségügyi Dolgozója kitüntetés 2003 óta a dr. Eisert Árpád-díj megnevezést viseli.

DOHANICS SÁNDOR (született 1930. augusztus 16-án-án Huszton) sebészorvos. Nyíregyházán érettségizett, 1954-ben szerezett orvosi diplomát summa cum laude minősítéssel Debrecenben. Körzeti orvosként kezdte pályafutását. 1957 januárjától dolgozik a Jósa András Megyei Kórházban. Sebész szakvizsgát 1959-ben tett, 1978-tól érsebész szakorvos. 1974-től húsz esztendeig – nyugdíjazásáig – osztályvezető főorvos. Azóta sebész konziliárus orvosként segíti a gyógyító munkát. 2004-ben Nyíregyháza Kiváló Egészségügyi Dolgozója – dr. Eisert Árpád-díj kitüntetésben részesült, amelyet alapítása után elsőként kapott meg. Öt gyermek édesapja.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése