Vásárosnamény

E megye, Szabolcs-Szatmár-Bereg szülötte, hiszen Olcsvaapátiban, 1943-ban látta meg a napvilágot. Egyszerű emberek gyermeke, aki soha nem akart orvos lenni, mint mondja, anyja és sógora volt az, aki e hivatás felé terelte, biztatta, hogy ezt a nehéz, de szép pályát válassza. Mint azokat az időket nevetve felidézi, szót fogadott nekik, de nyomban hozzátette, kizárólag egyetlen alkalommal hajlandó felvételizni, ha az nem sikerül, nem tesz újabb kísérletet. Vagy kiderül rögtön, hogy alkalmas-e orvosi egyetemre, e nehéz pályára, vagy nem, s akkor más foglalkozást keres.

Rögtön kiderült: a felvételi sikerült, s Szabó István az orvosegyetem egyik legjobban tanuló hallgatója lett. Az egyetemi évek alatt háromszor volt köztársasági ösztöndíjas, s végzéskor három helyet is kínáltak neki a klinikán.

− Csakhogy ott az állás mellé nem ajánlottak lakást, nekem meg nem volt pénzem, hogy magamnak vegyek, ezzel tehát el is dőlt a dolog. Megnősültem, feleségem megyei ösztöndíjas volt. Ha Debrecenben keres állást, nem teljesítjük, amit a tanulmányi szerződésben vállalt, ezért vissza kellett volna fizetnünk az évek alatt felvett ösztöndíjat. Pénzünk persze erre sem volt, így a munkahely kiválasztása egyértelművé vált, maradt számunkra a vidék. Ezzel együtt is én mindig azt vallottam, aki innen, ebből a szegény megyéből származva orvossá lett, annak a doktori diplomával a zsebében kutya kötelessége visszajönni ide. A naményi kórház, ahol a kezdetektől dolgozom, akkor egy igen modern, korszerűen felszerelt kórház volt, ahol nemcsak a műszerezettség, de a szellemiség is a legmagasabb fokon állt.

Nem csoda hát, ha mindezek tudatában dr. Szabó István lelkesen kezdte a munkát, s folytatta az egyetem után is a tanulást. Előbb laboratóriumi, később belgyógyászati szakvizsgát tett, 1979-ben kórházigazgatónak nevezték ki. Nemrég összeszámolta, az elmúlt évtizedek alatt mindössze tíz hónapot volt távol a munkahelyétől, mert csak akkor maradt ki a napi tennivalókból, ha arra feltétlenül szükség volt.

− Soha nem vágytam máshová, nekem a naményi a kedvenc kórházam lett, s most már az is marad. Hozzá kell azonban tennem − s igencsak árnyaltan fogalmaznom −, hogy ez az intézmény az utóbbi tíz esztendőben elveszítette korábbi komoly presztízsét. Régebben az egész régió kórháza volt, jó színvonalon, sok embert gyógyított. Mára megváltozott a helyzet, az átalakítás, az összevonás átmeneti állapotot teremtett, s legnagyobb fájdalmunkra sok beteget elrettentett. Nagyon örülök annak, hogy most végre gőzerővel folyik az építkezés, bár nehéz körülmények között dolgozunk, hiszen a gyógyítás az átalakítás alatt sem szünetel. Erőt ad a nehézségek elviselésére, hogy megvan a remény arra, ha visszaáll a régi helyzet, a naményi kórház ismételten a beregiek kedvelt kórháza lehet. Képzelheti, milyen gyönyörű lesz a belgyógyászati osztály is! Minden kórterembe a legkorszerűbb berendezés kerül.

A hívórendszer jelenleg is magas színvonalú és még bővíthető is, mely révén a betegeket telefonon az ágyban is hívhatják a hozzátartozók.

Szabó főorvosnak a munkája egyben a hobbija is. Mint mondja, legjobban mindig is dolgozni, gyógyítani szeretett, s ha éppen hétvége van, vagy nem ügyeletes, akkor is rendszeresen bejön, hogy lássa, az általa vezetett osztályon távollétében is rendben mennek a dolgok. Saját bevallása szerint is nehéz a természete, állítja, képtelen szó nélkül elmenni a trehányság, rendetlenség mellett, nem tudja elfogadni, ha valamire nemleges választ kap. A betegek érdekeit tartja mindenekfölött szem előtt, tudja, aki benne, s az ő kórházában bízik, annak nem szabad csalatkoznia. Ehhez pedig nemcsak a gyógyítás legmagasabb színvonalára, komoly, olykor sok millióba kerülő műszerekre, technikára, de emberi hangra, törődésre, a szavakban alig megfogalmazható pluszokra is mindig nagy szükség van a kórházi osztályokon.

− Nem sokat változott az utóbbi években az életem. Nekem mindig sokat kellett dolgoznom. Ha akarom, ha nem, ma is sokat dolgozom, mert sajnos nem vagyunk elegen, hiányzik több orvos is, a meglévőkre pedig dupla teher nehezedik. Nekem az eltelt évek, évtizedek alatt soha nem csak egy állásom, egyetlen elfoglaltságom volt, mindig több lovon ültem egyszerre. Szabadságra csak ritkán megyek, akkor is keveset, pedig most, hogy ötvenöt éves koromra a gerincem vacakolni kezdett, rám férne az eddiginél több pihenés. A Szabó családban két gyermeket neveltek, ma már mindketten felnőttek. A feleség középiskolai tanár, a vásárosnaményi kollégium igazgatója. A nagyobbik gyermek érettségi után Lipcsében tanult, szállodaipari és vendéglátó szakon végzett, de a diploma után is Németországban maradt, mivel nemcsak diplomát szerzett, férjet is ott talált magának. Ma már boldog anyuka, tíz hónapos kisfiával gyakran látogat haza, a vásárosnaményi családi házba. A kisebbik gyermek Nyíregyházán dolgozik, a mama nyomdokaiba lépett, tanár lett.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 7. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1998.)