Nagykálló

Ha valaki a betegek szolgálatára teszi fel az életét, hiába próbálkozna mással, úgysem találna örömet benne. Dopita Gáborné, az Ideg- és Elmegyógyintézet ápolási igazgatója több mint három évtizede kötelezte el magát az elesettek szolgálatának, s hiába adódott volna számára kedvezőbb munkakör, a nagyobb darab kenyér reményében, eszébe sem jutott változtatni.

Hűvös iroda csöndjébe húzódunk a múltat megidézni, s keresni azokat a kapaszkodókat, amelyek mindig átsegítették Dopitánét a nehézségeken. Mert jutott neki bőven a gondokból, de belső derűje, optimizmusa, a kollégák és a betegek szeretete megadta számára a folytatáshoz szükséges erőt.

Ezerkilencszáznegyvenegyben Mohácson született. Édesapja, Ladányi László ecetgyáros volt, majd a Betonútépítő Vállalatnál, később a fűzfői Nitrokémiánál kereste a család kenyerét. Édesanyja, Kálmán Erzsébet könyvelőként dolgozott, sajnos, egyik szülő sem élvezheti már a felnőtt gyerekek ragaszkodását, az unokák örömét. Két fiútestvére közül az egyik tanár, a másik főgarázsmester, mindketten nyugdíjasok és Pécsett élnek. Dopitáné, sajnos, már eltemette a férjét, aki vezető raktáros volt a nagykállói posztógyárban. Lányuk, Judit előbb a tanárképző főiskola biológia-testnevelés szakát végezte el, később oklevelet szerzett a Testnevelési Egyetem sportszervezői szakán. Párhuzamosan végezte a rendőrtiszti főiskolát is. Ezerkilencszázkilencvennégyben vette át bűnügyi diplomáját. Most a Belügyminisztériumban főelőadó, a rendfokozata főhadnagy. Ám mostanában anyai kötelességei foglalják el.

Az ápolónőképzőt Szombathelyen végezte Dopitáné. Mellette énekelni tanult, operát, klasszikusokat, s nem egy-két ismerőse tanácsolta neki a zenei pályát. Ő azonban inkább a beteg emberek, a kórház világában érezte otthonosan magát. 1964. június 20-án férjhez ment. Bár férje tiszadobi születésű volt, laboránsként a Dunántúlon dolgozott. Esküvő után maradtak Veszprémben, egészen 1973-ig.

Ez az esztendő fordulópont az asszony életében, mert belép a nagykállói intézetbe, amely számos szakmai sikerrel ajándékozza meg. Először beosztott nővér, majd ezerkilencszázhetvennyolcban fizikoterápiás asszisztensi oklevelet szerez, és az új ismereteket is hasznosítja az intézet betegeinek kezelésében. A tanulást az elkövetkező években sem hagyja abba, mert ezerkilencszáznyolcvanháromban, a nagykállói intézet profiljához igazodva, pszichiátriai ápoló és gondozó oklevelet vehet át az elsőfokú szakosító tanfolyam után.

Az pedig már új idők új szelét jelzi, hogy Budapesten ismét iskolapadba ül, mégpedig az Egészségügyi Főiskola intézetvezetői szakán szerez diplomát. Ezerkilencszáznyolcvanháromban megbízták az alkohológiai osztályon az osztályvezető főnővéri teendőkkel, ezerkilencszáznyolcvannégytől pedig már az egész intézetvezető főnővéri feladatok ellátását kapja meg. Ezerkilencszáznyolcvanöt január elsejétől kinevezik intézetvezető főnővérnek, majd ezerkilencszázkilencvenegytől pedig ápolási igazgatónak.

Dopitáné az évek során számos tapasztalatot halmozott fel, amelyeket meg kellett osztania az ifjú ápolónőkkel. Az oktatásukban igen sokféle feladatot látott el az ápolási igazgató. A gyógyfoglalkoztató segédasszisztensi tanfolyamon például osztályfőnökként irányított egy csoportot. A munkaterápia, valamint az általános ápolástan elmélete és gyakorlata is hozzátartozott. Az egészségügyi szakiskolán a pszichiátriai ápolóknak, gondozóknak szakápolástant tanított. A munkaügyi központban prevenciós jellegű oktatást vezet. Az Egészségügyi Menedzserképző Alapítványnál szerzett diplomát pár éve.

Igazából nem is a felsoroláson, az adatok kronológiai pontosságán van a hangsúly.

− Arra igyekeztem törekedni és arra ösztönöztem az utánam jövő ápolónőket − vallja Dopita Gáborné −, hogy emberi és szakmai lelkiismeretük szerint cselekedjenek. Soha ne legyenek restek tanulni, az új ismeretekre legalább olyan szükségünk van, mint az éltető vízre. Nincs olyan élethelyzet, amikor valaki bezárkózhat és nemet mondhat az őt körülvevő világ ingereire. Ha pedig létszükséglet számára a tanulás, megnyílnak előtte sokkal nagyobb távlatok. Betölthet bármilyen beosztást, s nincs világvége az ország legtávolabbi pontján sem.

Apropó, mihez képest a legtávolabbi pont? A mérce egyedül csak a lelkiismeret, a tisztesség lehet, mert ha belső béke ad megnyugvást, akkor bármit hoz a sors rendelése, tiszta lélekkel készülhetünk az elszámolásra.

Dopitánét az empátia, a másik ember szeretete vezérelte egy életen keresztül. Most pótolja azokat az utazásokat, amelyek eddig rendre elmaradtak. Bejárja a hegyeket, Nyugat-Európát. Zenét hallgat, olvas és figyel a belső hangra, amely azt súgja neki: megcselekedte mindazt, amit elvárt tőle a környezete…

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)