Kisvárda

Van, aki Sanyinak szólítja, vannak, akiknek Sándor bácsi, de a városban sokaknak egyszerűen „lovas Czap” a neve, ezzel is utalva közismert tevékenységére a lovassportban.

Czap Sándor, hisz róla van szó, 1919. december 27-én született egy nyolcgyermekes család legkisebb fiaként. Hamar meg kellett kóstolnia az árvák kenyerét, hároméves volt, amikor meghalt édesapja. Az elemi iskola elvégzése után a Szmrecsányi birtokon kezdett dolgozni tizenkét évesen, lovászfiúként. Innen datálódik közismert lószeretete, amely végigkísérte egész munkás életét.

A katonai szolgálat letöltése után Budapesten az Ügetőn dolgozott, majd a XX. század nagy vérzivatara őt sem kímélte, hamarosan a keleti fronton találta magát. Társaival, többek között Kovács Pál egykori kardvívó olimpiai bajnokkal, végigharcolta fél Európát (ahogy később viccesen fogalmazott: „pedig akkor még IBUSZ sem volt, mégis bejártam Európát!”). A háború végén néhány társával együtt Ausztriában amerikai fogságba került. Mint később kiderült, így jártak a legjobban, hisz Németországból, ahol egy bajorországi tanyán természetesen lovakkal foglalkozott, egy évvel később, 1946-ban hazatérhetett.

1949-ben házasságot kötött Varga István kőművesmester idősebbik lányával, Varga Erzsébettel. E házasságból két leánygyermek és egy annyira áhított fiúgyermek született. Környezetében rendkívül családszerető embernek ismerték, mindent megtett gyermekei taníttatása érdekében. Két lánya diplomás szakember lett, fia pedig az érettségi után apja örökébe lépett, lovas segédedzői végzettséggel ma is a kisvárdai lovasiskola alkalmazottja. Hosszú éveken át özvegy édesanyja egyedüli támogatója volt. Amikor lánytestvére fiatalon meghalt, magához vette három gyermekét, és éveken át sajátjaként nevelte őket.

Jelentős sikereket ért el a lovassportban. 1947-ben Debrecenben hármas fogathajtó versenyt nyert. 1950-ben Sóstón ugyancsak fogathajtásban nyert, de ugyanitt első lett a 100 km-es síklovaglásban is. Élete talán legnagyobb sportsikerét 1954-ben Orosházán az országos bajnokságon díjugratásban aratta, országos bajnok lett, egy akkor nagy kincset érő nyereg volt a jutalma. Közben tevékenyen dolgozott Debrecenben a méntelepen.

1957-ben családjával együtt hazakerült Kisvárdára. Itt először megszervezte a fedeztetési állomást, majd a 60-as évek végén hozzáfogott élete nagy álmának megvalósításához, a kisvárdai lovaspálya megépítéséhez. Ebben nagy segítséget kapott a város akkori vezetőitől, a Nyírtassi Állami Gazdaság igazgatójától, a városban az akkor társadalmi munkaszervezésért felelős Kovács Laci bácsitól.

Fáradhatatlan tevékenysége eredményeként, közel egy évtizedes kitartó munka után létrejött az országos csoda, 1973. szeptember 1-jén felavatták a korszerű, lelátóval, bírói épülettel is rendelkező lovaspályát.

Ezzel kezdetét vette az a több mint tíz éven áttartó lovasverseny-sorozat, amelyen szép sikereket értek el tanítványai: Makai Bélus, Veress Sanyika, Györkényi Bandi, Bertók Béla, Hutás Pista, ifj. Czap Sándor és még sokan mások, hisz a csapatba kerülésért sokan versengtek. Ahogy az edző fogalmazott: „Az lehet csapattag, aki szorgalmával már bizonyított, s akinél a viselkedés mellett a tanulás, a munka és a sportág szeretete is együtt van.” Valószínűleg ennek köszönhető, hogy tanítványai rendre jól szerepeltek a hetvenes, nyolcvanas évek területi lovasversenyein, országos bajnokságokon vettek részt, és eljutottak a határon túlra is. A nyolcvanas évek közepéig rendszeres résztvevői voltak Presovban a Dukla-kupa versenyeinek. Ennek ellenére a mester talán a Hortobágyi Nemzetközi Lovasnapokon 1974-ben, a komoly nemzetközi mezőnyben kiharcolt csapatgyőzelemre volt a legbüszkébb.

A kisvárdai lovasiskola hosszú időn keresztül a környék lovasturizmusának központja volt. Főleg német és holland lovasok gyönyörködtek a felső-szabolcsi táj szépségében, alkalmanként többnapos lovastúra keretében. Czap Sándor eseményekben gazdag életét sok-sok elismerés bizonyítja. Háromszoros Kiváló Dolgozó, 1976-ban Kisvárdáért kitüntető jelvényt, 1977-ben pedig Kiváló Társadalmi Munkáért kitüntetést kapott. 1981-ben vonult nyugdíjba, de a lovassporttól ezután sem szakadt el. Figyelemmel kísérte az utódok tevékenységét és szomorúan konstatálta a 90-es években a létesítmény elkezdődött hanyatlását, pusztulását. Talán az hozott számára némi vigaszt, hogy a város vezetése végre kézbe vette a lovasiskola sorsát és újra fejlődésnek indulhat a lovassport Kisvárdán.

1999-ben szűk családja, három gyermeke, menye és vejei, valamint öt unokája társaságában ünnepelték feleségével ötvenedik házassági évfordulójukat, az aranylakodalmat. Gyermekei, unokái, ismerősei optimizmust, kitartást tanulhattak tőle, tartalmas, gazdag életpályáján sok szeretetet adott és kapott.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 11. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)