Sáp

Sápon született. 1945-ben. Édesapja egyéni gazdálkodó volt, édesanyja háztartásbeli. Késői gyermek, édesanyja majd negyvenéves volt mikor megszülte. Sápon járt általános iskolába, aztán a berettyóújfalui Arany János Gimnáziumban érettségizett 1963-ban. Az érettségi évében jelentkezett a nyíregyházi tanárképző biológia szakára, ahova fel is vették, de nem ment el. Egyedüli, késői gyermekként féltették, a sporttársai, barátai is Sápon maradtak, így inkább ő is maradt. Képesítés nélkül óvónősködött, dolgozott a Postán, az ÁFÉSZ-nál, de a következő évben már újra képesítés nélküli nevelőként Bihartordán tanított. Újra felvételizett a nyíregyházi tanárképző főiskolára, ezúttal matematika–fizika szakra, ahol 1973-ban szerzett diplomát.

Visszakerült Sápra. Fiatalsága, szervezőkészsége predesztinálta arra, hogy bekapcsolódjon a mozgalmi munkába. Csapatvezető lett, mely tisztséget tíz évig viselte. Mindig benne volt a község közéletében. 1974-ben a Hazafias Népfront községi titkáraként egészen a szervezet megszűntéig tevékenykedett. 1980-ban körzetesítették az iskolát, ekkor kerültek a sápi gyerekek és a pedagógusok Földesre. Nehéz volt az átjárás. Hetvenen-nyolcvanan ültek naponta buszra, hogy átutazzanak a szomszéd településre. Nem akarták ezt sem a szülők, sem a pedagógusok, de nem lehetett ez ellen tenni semmit. Ebben az időben is csapatvezető és igazgatóhelyettes volt.

– Akkor épült fel Földesen az Általános Művelődési Központ.  Jól érezték magukat a gyerekek és én magam is, de sokkal jobb itthon – mondja az igazgatónő.

1989-ben jött a változás. Bézi Zsuzsa tantestületestül, gyerekestül együtt újra hazakerült, mert 1990-ben Sáp ismét önálló lett, de ekkor még csak tagiskolaként működtek. Aztán teljesen önállóak lettek. Tizenkét általános iskolai nevelő és három óvónő dolgozik a Sápi Általános Művelődési Központban. Mert ez lett az a szervezeti forma, amiben megtalálja lehetőségét, számítását, boldogulását mind a gyermek, mind a nevelő, s rajtuk keresztül a falu lakossága is. Sápon minden mindennel összefügg. A tantestület adja a népművelőt, a könyvtárost, az edzőt, a színjátszó csoportvezetőt, és még sorolhatnánk mi mindent.

Bézi Zsuzsa harmadik öt évét tölti az igazgatói székben. Megélt több választást, hiszen ezen több évtized alatt Sáp elvesztette önállóságát, majd vissza is nyerte. Bizonyítani akarják az itt élők, hogy egyedül, önállóan is képesek nagy dolgokra. Már kétszer sikerült megnyerniük kategóriájukban a kihívás napján rendezett versenyt. Szinte az egész falu megmozdult. Rengeteg pályázatot írnak.

– Sportszert mi még csak pályázati pénzen vettünk. A könyvtárat is így bútoroztuk be, 200000 forintot kaptunk könyvvásárlásra. A millenniumi évben három alkalommal családi parlamenti látogatást szerveztünk pályázati segítséggel – sorolja az agilis, mosolygós igazgatónő. Sorra rendezik az alkotótáborokat, az úgynevezett cigánytábort, nyelvi tábort, úszni viszik a gyermekeket Földesre. Szinte egész nap adnak programot. Délelőtt tanítás, délután szakköri foglalkozások vannak. Kilenc szakkör működik a sápi iskolában. A tanulói létszám 114 fő.

A kilencvenes évek első két ciklusában önkormányzati képviselő is volt. Aztán, hogy édesanyja beteg lett, nem csinálta tovább ezt az igen megterhelő feladatot. Most újra rábeszélték, tehát vállalta a jelöltséget. A Sáp Községért Alapítvány kuratóriumának elnöke is ő. Az alapítvány fő célja az volt az első évben, hogy a második világháború áldozatainak emlékére méltó helyet alakítsanak ki a faluban. A szép emlékmű el is készült, s az alapítvány újabb célokat tűzött maga elé. Most a községi sport és kultúra támogatására gyűjtenek. Sápon nem lankad a születési kedv, viszont a kisebbség aránya itt is megugrott.

– A nagy politikának nem kellene ennyire kiélezni a helyzetet – mondja el véleményét erről Bézi Zsuzsa – hiszen itt mindig is laktak cigányok. A gyerekek között soha nem volt ez probléma. Elfogadják egymást. Nálunk a cigánytáborban magyar gyermekek is vannak. Nekünk csak a szülők tudnak segíteni – vallja.

Az iskolára, de a falura is a családias hangulat jellemző Sápon. Szüreti mulatságra készülődve ukrán és szerb vendégeket várnak a faluba. Családok vállalták a vendégek elhelyezését, szállásuk biztosítását.

– Nekem ez tölti ki az életemet. Egyedül élek már, mivel édesanyám 93 éves korában 1999-ben meghalt, édesapámat 1971 tavaszán temettük el. Soha nem éreztem, hogy egyke vagyok, mert a szomszédunkban laktak édesanyám testvéréék, ahol hat gyerek volt. Úgy nőttem fel, hogy én vagyok a hetedik testvér. Tehát egyedül vagyok, de nem magányos. Nagyon sok barátom van, nagyon szívesen segítek bárkinek – mesél tovább az igazgatónő, akinek otthon nagy baromfi udvara van, tele tyúkkal, kacsával. – Valamikor teheneink is voltak. Reggel megfejtem őket, aztán mentem tanítani. A munka soha nem fogott ki rajtam legyen az bármiféle. Csak akarni kell, és minden sikerülhet. Nem?

 (Hajdú-Bihari Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)