Csergezán Pál kalandos útja a világhírig

 A perzsa sah festője volt

lalalala.jpgA szelíd budai hegyoldalban fonnyadni látszik már a fekete üröm, s bontogatja szirmait a katángkóró. Fut, szalad a nyár, maholnap nyakunkon az ősz. Kinyílnak újból az erdők, a tisztásokon kölyökőzek suhannak majd át, s Csergezán Pál ismét nyakába veszi a határt. Mert ha szereti is Budát, a nyüzsgést, azért az erdő, a mező az ő igazi hazája. Az egykori záhonyi finánc fia, a volt részesarató, lóápoló, cirkuszi mutatványos és elcsapott kisvárdai diák ma a világ egyik legismertebb természetfestője. Nemrég érkezett haza Monte Carlóból, s holnap reggel indul Gemencre. Alig van az országnak olyan zuga, ahol nem személyes ismerősként üdvözölnék őt a holtágak, a ligetek, s ha világhírű barátait, ismerőseit fel kéne sorolni, vég nélkül futhatna a toll.

Honnan a természetszeretet, a bravúros rajztudás? Talán ő maga sem tudja, igaz, nem is rágódik rajta. A festő dolga, hogy fessen, a többit majd meglátjuk. Aki képeit nézi, csak azt látja, félelmetes biztonsággal kezeli az ecsetet, de azt honnan tudhatná, hogy milyen aprólékos előtanulmányok előzik meg a művet? Lapozom a vázlatkönyvét, az egyikben csak vaddisznókat látok.

Pontosabban csak vadkan fejet, csülköt, gerincet, hogyan csücsörödik az orr, merre hajolnak a szőrszálak.

– Mi szükség van erre – kérdem, s feleli:

– Mert nem akarok hazudni, mert a természet sem hazudik.

Példátlan sikereinek talán éppen ez az egyik titka. De kezdjük az elején!

Tizenöt éves koráig élte a falusi fiatalok mindennapi életét, gyönyörködött a legelőket járó csordákban, az önkéntes tűzoltók bivalyerős lovaiban és koptatta a kisvárdai Bessenyei gimnázium öreg padjait. Tavasszal nyakába vette a határt, kisebb gondja is nagyobb volt a latin zegzugos ragozásának tanulmányozásánál. Ebből a fiúból sem lesz táblabíró, állapította meg egy kis idő múltán a családi tanács, s ezt csak megerősíteni tudta a nagyhírű gimnázium tanári kara. Nekik lett igazuk. S a sommás ítélet csattanója: a sorozatos csínyek után Csergezán Pál nevű megzabolázhatatlan tanulójukat kitiltották a patinás iskola falai közül.

– Gondolhatja, szegény anyám hogy neki volt keseredve – emlékezik a deres hajú mester. – Akkor már egyedül nevelt bennünket, apám korán meghalt, bennem volt minden bizodalma. De hát mit tehet egy kirúgott diák? Felmegy Pestre. Én is összekapartam tíz pengőt, vonatra ültem, s mikor leszálltam a Nyugatiban, csak tátottam a számat. Akkor láttam először olyan nagy várost. No, Pál, most aztán szükség lesz tizenöt esztendőd minden tudományára, gondoltam, s elindultam vaktában, neki a Váci útnak. Amíg tartott a tíz pengő, jó dolgom volt, de mikor a nyakára hágtam… S hiába néztem a Friss Újság álláshirdetését is, akinek biciklije volt, mindig megelőzött. Végül aztán a Váci úti fuvarosok könyörültek meg rajtam, felvettek lóápolónak. Már otthon, Várdán bolondja voltam a lovaknak, így úri életem lett, csak a rajzolgatást nem nézték jó szemmel a gazdák. Így aztán jó időre le is tettem “művészi” ambícióimról, egészen addig, amíg meg nem jelent a környéken egy vándorcirkusz. Történt pedig, hogy a szegény kis társulat motoros artistája összetörte magát, de hát ez volt a banda fő attrakciója, kellett tehát egy mindenre elszánt fickó, aki néhány órás gyakorlás után be mer ugrani.

S ki más lehetett volna ez a vakmerő legény, mint Csergezán Pál. Igaz, pár kék foltot ő is szerzett, de másnap este már felöltötte a halálfejes ruhát, s ha nem is tombolt, de tapsolhatott a publikum.

– Sokáig ez volt az egyetlen öltönyöm, ebben mentem el felvételizni az iparművészeti iskolába is. Frenetikus sikerem volt, de nem a rajztudásom, hanem a ruhám miatt. Azért felvettek. Igaz, csak belsőépítésznek, bútortervezőnek, de mit bántam én, tanulhattam.

– Miből élt?

– Az máig is rejtély előttem. Bent aludtam az iskola bútorraktárában, de felfedezték, elzavartak onnan. Szerencsémre. Mert közben megismerkedtem egy kárpitos legénnyel, ő vett pártfogásba.

Nem sokáig tartott azonban a jó világ, jött a háború, s valahogy Nagyváradra keveredett egy kisebb birtokoshoz, akinek a lovait gondozta. De mire egyenesbe került volna, már ott is volt a front, s újból nyakába vette az országot. Kerített két bivalyt, felpakolta a gazda cókmókját, s irány Balatonszemes!

– Hát, amit én azzal a két bivallyal kerestem, az maga a csoda. A Jámbor, meg a Fickó… mintha testvéreim lettek volna! Még azt is hagyták, hogy megpatkoljam őket. Igaz, senki mást nem engedtek magukhoz, csak engem, s ha én azt mondtam nekik, hogy lefeküdni, már térdepeltek is. Csodálatos két jószág volt, velük csak a várdai nagy bika versenyezhetett. Meg persze a tűzoltók lovai, akik máig itt vannak előttem. Tán még a perzsa sah ménesében sem igen akadt párjuk, pedig ott szép lovak voltak…

– Hogyan került Iránba?

– Ó, ennek hosszú-hosszú előzményei vannak. A háború és a hadifogság után éppen csak elvégeztem a képzőművészeti főiskolát, s mint afféle napszámos grafikus könyveket, különféle kiadványokat illusztráltam, de egyre többször festettem az állatokat, s lassan-lassan hírem lett a természetkedvelők táborában.

Kalandos életútja során alig-alig őrzött meg valamit tárgyi emlékei közül, de egy levélre ma is igen-igen büszke. Fekete István írta a meleg sorokat könyvei illusztrátorának. Valahogy így bukkanhatott rá az egyik nyugatnémet menedzser féle, aki meghívta az NSZK-ba, próbálkozzon ott is egy ideig a festéssel. A néhány hónapból három év lett, s közben eljött az egyik csúcs, a párizsi kiállítása. A hazai galériákban alig-alig jutott szóhoz, de a művészek Mekkájában már mint világhírű piktort ünnepelték.

– Azoknak a képeknek tulajdonképpen már mindnek gazdája volt, úgyhogy nem a pénzért, csak a magam örömére csináltam az egészet. No! Állok a terem közepén, mellettem a kifent arisztokraták, s egyszer csak megjelenik egy kis kopott ruhás emberke. Látom ám, hogy rámutat vagy nyolc képre, ezeket megveszi. Ez nehéz lesz, mert mindnek gazdája van, mondom. A pénz nem számít, mondja, ha akarom, megveszi az egész termet. Az üzletből persze nem lett semmi. Így ismertem meg Rotschild bárót. A “nagyágyú” viszont még csak ezután következeti. Négy, vagy öt nap múlva kis levelet kap, alábbi szöveggel: “Sajnos, párizsi kiállításának megnyitóján nem tudtam részt venni, mert Gabonban vadászom, de holnapután érkezem, szeretnék találkozni Önnel.” Aláírás : Abdurezza herceg.

– Te jó isten, csak nem a perzsa sah öccse, a híres természetvédő? – forgattam a levelet. – Az volt. Órákig nézte a képeket, s mikor megajándékoztam egy parányi festményemmel – nagyító alatt készítettem -, kikerekedett a szeme, s azt mondta: ezennel tekintse magát udvarunk festőjének. Ha akarja, már holnap indulhat hazámba. Persze hogy akartam! Mikor kap az ember hasonló lehetőséget? A vendégeskedésből aztán a tervezettnél jóval rövidebb idő lett, egy évig éltem kint. Akkor kezdődtek a zavargások, s jobbnak láttam, ha pakolok. De így is volt alkalmam megismerkedni az udvar szinte minden tekintélyes emberével. Annyi gazdag embert egy csomóban… Az udvari bálok pompája… Hát, gondolhatja, én a kis szabolcsi gyerek a keleti főurak között! Lenyűgöző, s egyben félelmetes. S közben azon járt folyton az eszem, ha most itt lenne valamelyik otthoni cimborám, akik közt valamikor részesarató voltam a kisvárdai határban, mert nyáron kellett megkeresnem a pénzt, hogy tanulhassak…!

– Lakásában mindössze négy Csergezán-képet látok. Hova lett a többi?

– Eladtam, elajándékoztam őket. Pontosabban az ajándékozás nem jó, hiszen ingyen nem adok senkinek képet. A barátaimtól is pénzt kérek – egy képért egy forintot. Ne legyen lekötelezettem nekem senki.

Idén lesz hatvanesztendős. Kérdezem: milyen születésnapi ajándéknak örülne a legjobban?

Nevet, s feleli:

– Ha valaki meglepne egy szép Csergezán-képpel. Vagy ha eljuthatnék haza, Szabolcsba, az otthoni solymászokhoz. Mit gondol, szívesen látnának?

Balogh Géza

(Szülőhelyük Szabolcs-Szatmár Életutak, vallomások a szűkebb hazáról Szerkesztette: Kopka János Nyíregyháza, 1985.)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése