A perzsa sah festője, Csergezán Pál kalandos útja a világhírig

“Sajnos, párizsi kiállításának megnyitóján nem tudtam részt venni, mert Gabonban vadászom, de holnapután érkezem, szeretnék találkozni Önnel.” Aláírás : Abdurezza herceg

lalalala.jpgA szelíd budai hegyoldalban fonnyadni látszik már a fekete üröm, s bontogatja szirmait a katángkóró. Fut, szalad a nyár, maholnap nyakunkon az ősz. Kinyílnak újból az erdők, a tisztásokon kölyökőzek suhannak majd át, s Csergezán Pál ismét nyakába veszi a határt. Mert ha szereti is Budát, a nyüzsgést, azért az erdő, a mező az ő igazi hazája. Az egykori záhonyi finánc fia, a volt részesarató, lóápoló, cirkuszi mutatványos és elcsapott kisvárdai diák ma a világ egyik legismertebb természetfestője. Nemrég érkezett haza Monte Carlóból, s holnap reggel indul Gemencre. Alig van az országnak olyan zuga, ahol nem személyes ismerősként üdvözölnék őt a holtágak, a ligetek, s ha világhírű barátait, ismerőseit fel kéne sorolni, vég nélkül futhatna a toll.

Honnan a természetszeretet, a bravúros rajztudás? Talán ő maga sem tudja, igaz, nem is rágódik rajta. A festő dolga, hogy fessen, a többit majd meglátjuk. Aki képeit nézi, csak azt látja, félelmetes biztonsággal kezeli az ecsetet, de azt honnan tudhatná, hogy milyen aprólékos előtanulmányok előzik meg a művet? Lapozom a vázlatkönyvét, az egyikben csak vaddisznókat látok.

Pontosabban csak vadkan fejet, csülköt, gerincet, hogyan csücsörödik az orr, merre hajolnak a szőrszálak.

– Mi szükség van erre – kérdem, s feleli:

– Mert nem akarok hazudni, mert a természet sem hazudik.

Példátlan sikereinek talán éppen ez az egyik titka. De kezdjük az elején!

Tizenöt éves koráig élte a falusi fiatalok mindennapi életét, gyönyörködött a legelőket járó csordákban, az önkéntes tűzoltók bivalyerős lovaiban és koptatta a kisvárdai Bessenyei gimnázium öreg padjait. Tavasszal nyakába vette a határt, kisebb gondja is nagyobb volt a latin zegzugos ragozásának tanulmányozásánál. Ebből a fiúból sem lesz táblabíró, állapította meg egy kis idő múltán a családi tanács, s ezt csak megerősíteni tudta a nagyhírű gimnázium tanári kara. Nekik lett igazuk. S a sommás ítélet csattanója: a sorozatos csínyek után Csergezán Pál nevű megzabolázhatatlan tanulójukat kitiltották a patinás iskola falai közül.

– Gondolhatja, szegény anyám hogy neki volt keseredve – emlékezik a deres hajú mester. – Akkor már egyedül nevelt bennünket, apám korán meghalt, bennem volt minden bizodalma. De hát mit tehet egy kirúgott diák? Felmegy Pestre. Én is összekapartam tíz pengőt, vonatra ültem, s mikor leszálltam a Nyugatiban, csak tátottam a számat. Akkor láttam először olyan nagy várost. No, Pál, most aztán szükség lesz tizenöt esztendőd minden tudományára, gondoltam, s elindultam vaktában, neki a Váci útnak. Amíg tartott a tíz pengő, jó dolgom volt, de mikor a nyakára hágtam… S hiába néztem a Friss Újság álláshirdetését is, akinek biciklije volt, mindig megelőzött. Végül aztán a Váci úti fuvarosok könyörültek meg rajtam, felvettek lóápolónak. Már otthon, Várdán bolondja voltam a lovaknak, így úri életem lett, csak a rajzolgatást nem nézték jó szemmel a gazdák. Így aztán jó időre le is tettem “művészi” ambícióimról, egészen addig, amíg meg nem jelent a környéken egy vándorcirkusz. Történt pedig, hogy a szegény kis társulat motoros artistája összetörte magát, de hát ez volt a banda fő attrakciója, kellett tehát egy mindenre elszánt fickó, aki néhány órás gyakorlás után be mer ugrani.

S ki más lehetett volna ez a vakmerő legény, mint Csergezán Pál. Igaz, pár kék foltot ő is szerzett, de másnap este már felöltötte a halálfejes ruhát, s ha nem is tombolt, de tapsolhatott a publikum.

– Sokáig ez volt az egyetlen öltönyöm, ebben mentem el felvételizni az iparművészeti iskolába is. Frenetikus sikerem volt, de nem a rajztudásom, hanem a ruhám miatt. Azért felvettek. Igaz, csak belsőépítésznek, bútortervezőnek, de mit bántam én, tanulhattam.

– Miből élt?

– Az máig is rejtély előttem. Bent aludtam az iskola bútorraktárában, de felfedezték, elzavartak onnan. Szerencsémre. Mert közben megismerkedtem egy kárpitos legénnyel, ő vett pártfogásba.

Nem sokáig tartott azonban a jó világ, jött a háború, s valahogy Nagyváradra keveredett egy kisebb birtokoshoz, akinek a lovait gondozta. De mire egyenesbe került volna, már ott is volt a front, s újból nyakába vette az országot. Kerített két bivalyt, felpakolta a gazda cókmókját, s irány Balatonszemes!

– Hát, amit én azzal a két bivallyal kerestem, az maga a csoda. A Jámbor, meg a Fickó… mintha testvéreim lettek volna! Még azt is hagyták, hogy megpatkoljam őket. Igaz, senki mást nem engedtek magukhoz, csak engem, s ha én azt mondtam nekik, hogy lefeküdni, már térdepeltek is. Csodálatos két jószág volt, velük csak a várdai nagy bika versenyezhetett. Meg persze a tűzoltók lovai, akik máig itt vannak előttem. Tán még a perzsa sah ménesében sem igen akadt párjuk, pedig ott szép lovak voltak…

– Hogyan került Iránba?

– Ó, ennek hosszú-hosszú előzményei vannak. A háború és a hadifogság után éppen csak elvégeztem a képzőművészeti főiskolát, s mint afféle napszámos grafikus könyveket, különféle kiadványokat illusztráltam, de egyre többször festettem az állatokat, s lassan-lassan hírem lett a természetkedvelők táborában.

Kalandos életútja során alig-alig őrzött meg valamit tárgyi emlékei közül, de egy levélre ma is igen-igen büszke. Fekete István írta a meleg sorokat könyvei illusztrátorának. Valahogy így bukkanhatott rá az egyik nyugatnémet menedzser féle, aki meghívta az NSZK-ba, próbálkozzon ott is egy ideig a festéssel. A néhány hónapból három év lett, s közben eljött az egyik csúcs, a párizsi kiállítása. A hazai galériákban alig-alig jutott szóhoz, de a művészek Mekkájában már mint világhírű piktort ünnepelték.

– Azoknak a képeknek tulajdonképpen már mindnek gazdája volt, úgyhogy nem a pénzért, csak a magam örömére csináltam az egészet. No! Állok a terem közepén, mellettem a kifent arisztokraták, s egyszer csak megjelenik egy kis kopott ruhás emberke. Látom ám, hogy rámutat vagy nyolc képre, ezeket megveszi. Ez nehéz lesz, mert mindnek gazdája van, mondom. A pénz nem számít, mondja, ha akarom, megveszi az egész termet. Az üzletből persze nem lett semmi. Így ismertem meg Rotschild bárót. A “nagyágyú” viszont még csak ezután következeti. Négy, vagy öt nap múlva kis levelet kap, alábbi szöveggel: “Sajnos, párizsi kiállításának megnyitóján nem tudtam részt venni, mert Gabonban vadászom, de holnapután érkezem, szeretnék találkozni Önnel.” Aláírás : Abdurezza herceg.

– Te jó isten, csak nem a perzsa sah öccse, a híres természetvédő? – forgattam a levelet. – Az volt. Órákig nézte a képeket, s mikor megajándékoztam egy parányi festményemmel – nagyító alatt készítettem -, kikerekedett a szeme, s azt mondta: ezennel tekintse magát udvarunk festőjének. Ha akarja, már holnap indulhat hazámba. Persze hogy akartam! Mikor kap az ember hasonló lehetőséget? A vendégeskedésből aztán a tervezettnél jóval rövidebb idő lett, egy évig éltem kint. Akkor kezdődtek a zavargások, s jobbnak láttam, ha pakolok. De így is volt alkalmam megismerkedni az udvar szinte minden tekintélyes emberével. Annyi gazdag embert egy csomóban… Az udvari bálok pompája… Hát, gondolhatja, én a kis szabolcsi gyerek a keleti főurak között! Lenyűgöző, s egyben félelmetes. S közben azon járt folyton az eszem, ha most itt lenne valamelyik otthoni cimborám, akik közt valamikor részesarató voltam a kisvárdai határban, mert nyáron kellett megkeresnem a pénzt, hogy tanulhassak…!

– Lakásában mindössze négy Csergezán-képet látok. Hova lett a többi?

– Eladtam, elajándékoztam őket. Pontosabban az ajándékozás nem jó, hiszen ingyen nem adok senkinek képet. A barátaimtól is pénzt kérek – egy képért egy forintot. Ne legyen lekötelezettem nekem senki.

Idén lesz hatvanesztendős. Kérdezem: milyen születésnapi ajándéknak örülne a legjobban?

Nevet, s feleli:

– Ha valaki meglepne egy szép Csergezán-képpel. Vagy ha eljuthatnék haza, Szabolcsba, az otthoni solymászokhoz. Mit gondol, szívesen látnának?

Balogh Géza

(Szülőhelyük Szabolcs-Szatmár Életutak, vallomások a szűkebb hazáról Szerkesztette: Kopka János Nyíregyháza, 1985.)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése