Terplán Zénó akadémikusról beszél Döbröczöni Ádám  professzor

A Dudujka-völgy Pattantyús-díjas professzora

Terplán Zénó.jpg1989-ben interjút készítettem Terplán Zénóval, aki az első kérdésemre – miszerint tudós emberként, gazdag tudományos életművel a háta mögött, hogyan éli meg a felgyorsult, sokszor ellentmondásosnak, kuszának tűnő politikai és társadalmi változásokat – némi tűnődés után visszakérdezett: tízéves múltam, amikor a Ferencvárosi Torna Club az 1931–32-es szezonban, az akkori NB I-ben minden egyes bajnoki mérkőzését megnyert, nos, fiatalember, hallott ön erről a 100 százalékos teljesítményről?

Hallottam, professzor úr, válaszoltam, és soroltam az akkori játékosokat: Háda, Takács I, Korányi, Laky, Sárosi, Lázár, Tánczos, Takács II, Turay, Toldi, Kohut. Terplán professzornak egy pillanatra elállt a lélegzete, de a következő pillanatban már mosolygott, és az előzőleg feltett kérdésre azt felelte: „Nos, én akkor, 1931–32-ben lettem Ferencváros-rajongó. Azóta ezt a csapatot sok jó, de legalább annyi rossz érte. Én 1932 óta mégis mindig kitartottam mellettük jóban és rosszban. Drukkoltam nekik, és szorítok értük most is. Mivel magyarnak születtem, s magyar nyelven szólok és álmodom, ugyanígy drukkolok ennek a népnek is: a rosszban azért, hogy jobb legyen, a jóban pedig azért, hogy még jobb legyen”. Erre a nagyszerű válaszra gondoltam, amikor a Miskolci Egyetemen a főbejáratnál megpillantottam Terplán Zénó professzor úr bronzból készült mellszobrát a következő két évszámmal: 1921–2002. A hatalmas egyetemvárosi labirintusban a gépelemek tanszékre igyekeztem Döbröczöni Ádám tanszékvezető egyetemi tanárhoz, a Gépészmérnöki Kar dékánjához, Zénó bácsi utódjához. Nála kevesen ismerték őt jobban.

– Mikor, milyen körülmények között ismerte meg Terplán Zénó professzort?

–1962 szeptemberében találkoztam vele Miskolcon a Nehézipari Műszaki Egyetemen, az általános géptan előadáson. Ő az előadó volt, én pedig egy diák a Gépészmérnöki Kar elsőéves hallgatói közül. Ő már akkor az egyetem meghatározó egyéniségének számított, és sok más professzortársával együtt nagy belső tűz, precizitás, az újat alkotás öröme jellemezte. Magával ragadó egyéniség volt. Én jó iskolából, a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumból kerültem az egyetemre, ahol ugyancsak jó eredményeket produkáltam: „tédékás”, vagyis tudományos diákkörös voltam a gépelemek tanszéken, utolsó évesként pedig egyetemi ösztöndíjas lettem, így talán nem meglepő, hogy a diploma megszerzése után –1967-ben – az egyetemen maradtam tanársegédnek, méghozzá éppen a gépelemek tanszéken, ahol Terplán professzor dolgozott. Azóta is itt vagyok: 1975-ben adjunktus lettem, 1988-ban pedig docens, s egyúttal tanszékvezető. Hosszú éveken át dolgoztam a professzor úr mellett, s azt mondhatom, ez életem egyik nagy ajándéka. Sokat tanultam tőle, nemcsak mint tudóstól, hanem mint embertől is.

– Kérem, beszéljen a professzor úr gazdag életútjának legfontosabb állomásairól!

– 1921. május 25-én született Hegyeshalmon, ahol az édesapja – akit korán elveszített – vasúti tiszt volt. Az elemi iskola első két osztályát Kőszegen evangélikus iskolában végezte, ahol délelőtt magyarul, délután németül folyt az oktatás. Aztán a hegyeshalmi állami iskolába járt, majd középiskolásként két évet a kőszegi gimnáziumban végzett, a további években pedig Győrben, az ottani bencés gimnáziumban tanult. Az érettségi táján dőlt el, hogy a matematika és a fizika azok a tárgyak, amelyekben a legerősebb, ennek eredményeként ment Budapestre, a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemre. Az egyetemet az elején nehéznek érezte, s az első év vizsgáitól tette függővé, hogy marad-e vagy sem. Viszont a legelső időkben megszerette Pattantyús-Ábrahám Géza professzor úr óráit, aki megígérte neki, hogy ha az első szigorlata meglesz, odaveszi magához „százlábúnak”, mai szóval demonstrátornak. Nos, az első év után szerencsére nem hagyta ott az egyetemet, úgyhogy 1943-ban gépészmérnöki oklevelet szerzett, s 1943. december elsejétől már tanársegéd, később adjunktus Pattantyús professzor mellett a Budapesti Műszaki Egyetemen, majd a Mérnöki Továbbképző Intézet munkájában is egyre meghatározóbb szerepet játszott.

– Hogyan lett Terplán Zénóból a miskolci egyetemalapító professzora? Milyen körülmények között került Borsod-Abaúj-Zemplén megye székhelyére?

– Még budapesti oktatóként 1949 szeptemberének elején járt először Miskolcon az új egyetem alapításának ügyében. Sajátos történelmi körülmények miatt rendkívül fiatalon, 28 éves korában lett tanszékvezető, majd 31 évesen professzor. Mindig nagyra értékelte ezt a lehetőséget, amit az élet adott neki azzal, hogy egy születő új egyetem életének az első pillanattól a résztvevője lehetett, majd megérhette a fejlődését, kiteljesedését is. Több professzortársával, Borbély Samuval, Zorkóczy Bélával és Sályi Istvánnal együtt – akiknek az emlékét portrészobrok őrzik a Miskolci Egyetemen – a miskolci Gépészmérnöki Kar alapítója lett. A gépelemek tanszék kezdő létszáma mindössze hat fő volt: egy megbízott tanszékvezető, négy tanársegéd és egy hivatalsegéd. Munkájukat az iparból meghívott tapasztalt mérnökök, óraadók segítették. Akkor még nem létezett a miskolci campus, így nehéz körülmények között a városi gimnáziumi épületekben és mozihelyiségekben tanítottak. Az első évben a gépelemek tanszék oktatta a szorosan az ehhez a tanszékhez tartozó általános géptanon, a géprajzon és a gépelemeken kívül az olyan tárgyakat is, mint a műszaki mérések elemei, a gyakorlati áramlástan, a vízgépek, a szivattyúk, kompresszorok, ventilátorok és a mechanizmusok, amikhez Terplán professzor vezetésével lelkes oktatógárda írta a jegyzeteket. Az első öt évet az oktatás megszervezése, a könyvtárak, műhelyek megalapozása jelentette, a második öt évtől pedig – ipari megbízások alapján – hozzáfogtak a tudományos igényű kutatómunkához is. Bámulatos az az előrelátó gondosság, amellyel a professzor írásban rögzítette a gépelemek tanszék tanulmányi, kutatási, szakmai, társadalmi és családi eseményeit.

– A professzor milyen előadó volt? Hogyan viselkedett a tanítványaival?

– Egy róla összeállított kiadványban azt írtam, hogy „emlékezetes”. Nos, a diák számára a tananyag mindig követhetetlenül sok, ugyanakkor az idő véges, a tantárgyak és a követelmények pedig folyamatosan változnak. Terplán professzor az előadásai során nem leadta az anyagot, hanem felépítette a gépet. Messziről is láthatóan olyan ábrákat rajzolt, amelyeket lefényképezve akár ki is lehetett nyomtatni, közben tömör magyarázattal tette érthetővé a látottakat. Ezek a rajzok arányosak, határozottak, géprajzilag és ábrázoló geometriai szempontból is nagyszerűek voltak, esztétikailag pedig kedvet és irigylést keltettek, hiszen a professzor kiválóan rajzolt. Mivel ezt tartotta a legfontosabb tevékenységének, az előadásaira gondosan készült, megtisztelve a diákjait azzal, hogy lélekben és testben egyaránt felkészülve lépett be az előadóba. Talán a rajzaiban és a kézírásában jelentkezett legmélyebben a humán és reál gondolkodás egysége, hiszen mindig rendezett gondolatokat adott közre tiszta, világos rajzaival és gondosan szerkesztett írásaival. De a legfontosabb az, hogy a rajzzal, a rajzban folytatott építkezéssel folyamatosan fenntartotta hallgatói figyelmét, a kéz és az agy együttes tevékenységével tette hatékonnyá a mindig szűkre szabott órákat.

– Hogyan haladt előre az egyetemi, tudományos ranglétrán? Könnyűszerrel vette az akadályokat? Azért kérdezem ezt, mert sokak számára nehézségeket szokott okozni a különböző tudományos fokozatok megszerzése.

– A pontos, napi rendszerességgel ismétlődő munka, az egyetem tevékenységének tág ismerete és a kiváló emberi tulajdonságok tették alkalmassá arra, hogy 1952 és 1960 között rektorhelyettesként, 1964–68 között pedig a Gépészmérnöki Kar dékánjaként vegyen részt az egyetem vezetésében olyan nehéz időkben, amelyek mindenkit próbára tettek. Első rektorhelyettesként 1956 októberében is ő állt az egyetem élén a rektor külföldi tartózkodása miatt, és munkatársaival, diákjaival szembeni következetes bizalma lehetővé tette, hogy jó szóval, határozottsággal, minden felesleges erődemonstrációtól mentesen, pusztán tekintélyével és racionalitásával érje el azt, amit az egyetem vagy a kar érdekei kívántak. Ami pedig a tudományos pályáját illeti, ennek első állomása a Budapesti Műszaki Egyetem volt, ahol 1950-ben megvédte doktori értekezését. A hetvenes években több külföldi egyetemen tartott előadásokat: 1975 tavaszán Braunschweigben és Hannoverben, 1976 tavaszán Odesszában, 1976 őszén pedig Magdeburgban volt vendégprofesszor. Egyébként az utóbbi intézménnyel megmaradt a kapcsolata: 1981-ben a magdeburgi műszaki egyetem tiszteletbeli doktora lett. A pálya legfontosabb eseménye 1995-ben az a nap volt, amikor a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta. Nemzetközi ismertségéhez kötődik részvétele egy nemzetközi szövetség, az International Federation for the Theory of Machines and Mechanismes alapításában. A fogaskerekekkel, bolygóművekkel foglalkozó könyvei – amelyeket tanszéki munkatársaival együtt magyar és német nyelven írt – nemzetközileg is ismertté és elismertté tették azt az iskolát, amelyet ezen a területen a Miskolci Egyetem gépelemek tanszékén teremtett. Ismertségéhez hozzájárultak azok a tanítványok is, akik – bár szétszóródtak a világban – mindig jó hírét keltették. Tudományos munkásságának szerves része volt az a munka, amit másfél évtizeden át a Miskolci Akadémiai Bizottság titkáraként, később elnökeként, illetve 1981–90 között a Gépipari Tudományos Egyesület országos elnökeként végzett.

– A tudományos munka mellett jutott ideje a kedvteléseire is? A vele való első találkozáskor például megtudtam, hogy a professzor urat érdekelte a sport, és lelkes FTC-drukker volt. Fiatalabb korában sportolt is?

– De még mennyire! Szülőfalujában a helyi vasutas labdarúgócsapatban három éven át aktívan játszott, kapus volt. Középiskolásként is a futball volt a szerelme, büszkén emlegette, hogy Kőszegen együtt játszott Lóránt Gyulával, az aranycsapat legendás középhátvédjével. 1945 után az egyetem szakszervezeti csapatában játszott tíz éven át, s időnként természetesen kari vagy tanszéki színekben is pályára lépett. Számos fénykép őrzi a miskolci mérkőzések eseményeit, ahol Petrich Géza, Téglássy Ferenc alapító tanártársával és a diákokkal játszott együtt. Mai szemmel elképzelhetetlen az a népszerűség, amit a pályára kifutó csapat keltett. Az évfolyamtalálkozók „öregjei” ma is emlegetik, amikor sok száz szurkoló diáktól és kollégától hajtva, a legkomolyabban és a legsportszerűbben küzdöttek. Fontos volt számára a sport, s különösen az egyetemi sport. Bizonyítja ezt az is, hogy 1953 és 1957 között ő volt a MEAFC elődjének, a Miskolci Haladás SE-nek a tanárelnöke.

– Ha jól tudom, a professzor az egyetemi élet vidám dolgaiból is aktívan kivette a részét: patrónusa volt az egyetemisták groteszk kiadványának, a Húzótüskének… Ezek szerint kiváló kapcsolatban állt a hallgatókkal…

– Az igazi iskolák megteremtik a saját komoly vagy vidám hagyományaikat. Közismert, hogy a Miskolci Egyetem tisztelettel őrzi a Selmecbányáról származó hagyományokat. Bár a kívülálló számára nem mindig érthető, de a miskolci mérnökök számára szellemi öröm és egyben összetartó erő az, amit az eddig tizennégy kötetet megért – és immár hagyománnyá vált – Húzótüske adott. Bár ezekben a könyvekben a karikatúrák, bökversek néha kíméletlenül csípősek voltak, e lapokra rákerülni majd’ egyet jelentett a „halhatatlansággal”. A mi számunkra egy-egy szó, egy-egy név a visszaemlékezések áradatát indítja el. Az önkéntes rajzolók, szerkesztők, diákok és oktatók hada gyűlt a professzor úr köré, hogy egy-egy tanszék vezetésével kivegye a részét az alkotásból. Ez is azt bizonyítja, hogy Terplán Zénó számára a Miskolci Egyetem jelentette az életet, hiszen nemcsak a munkájában, hanem a lelkében is mélyen azonosult azzal az egyetemi atmoszférával, amely itt, a Dudujka-völgyében körülvette.

– Vagyis szó szerint közösségi ember volt… Az ilyen emberek nagyon szeretetre méltók tudnak lenni.

– Ami nagyon fontos dolog. Megmondom, hogy miért. Nos, egy gépészmérnöktől a társadalom leginkább a szaktudást várja el. Ha viszont a személyiség kisugárzása nemcsak szakmai területen jelenik meg, az ember sokkal nagyobb publicitást kaphat, és ez jótékonyan hat vissza az eredeti szakmai környezetre is, és elismertté teheti szélesebb körben is. A mérnöki tevékenység a kívülállók számára nem mindig látványos, csak a pályatársak tudják igazán, hogy ki, miben és miért ért el nagy eredményeket. Ezért van külön értéke annak, hogy Terplán Zénót „felfedezte” a társadalom: az itteni MTESZ-ben, majd később a város tanácsaiban több évtizeden át volt hatása a város jövőjére. Ennek elismeréséül Miskolc díszpolgárának fogadta, Borsod-Abaúj-Zemplén megye önkormányzata pedig a Pro Comitatu díjjal tüntette ki. Ha már a közösségi dolgoknál tartunk, el kell mondanom azt is, hogy a tudomány művelése mellett példamutató az a tisztelet, amellyel a szakma nagyjai, hajdani professzorai és bencés középiskolai tanárai iránt viseltetett. Az én gépészeim című könyvében negyven életrajzot adott közre olyan tudósokról, mérnökökről, akiknek életútja például szolgálhat minden mérnök számára. Megmutatta a küzdelmet és az eredményeket, amelyek egy-egy sorshoz köthetők, és amelyek erőt adhatnak az új generációnak. Külön értéke munkásságának a negyvenöt éven át vezetett naplója, amelyben gondosan feljegyezte a Miskolci Egyetemmel kapcsolatos eseményeket. Ez a mű az egyetem történetének pótolhatatlan dokumentuma.

– Halála előtt egy évvel a barátai, tisztelői és tanítványai szép ünnepség keretében köszöntötték a professzor urat a nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Most már tudjuk, ez volt számára az utolsó nagy találkozás…

– Azon a napon, 2001. május huszonötödikén mintegy kétszáz résztvevő gyűlt össze a Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Bizottságának székházában, hogy köszöntse a professzor urat a születésnapján. Jelen voltak a gépészeti szakterület neves szakemberei – eljött a kilencvenegy éves Erney György egyetemi magántanár is –, sőt egyetemi hallgatók is megjelentek szép számmal. Mindannyiunk számára megható volt látni a professzor úr örömét az egymást követő beszédek hallatán, ugyanis a felszólalók – a több évtizedes kapcsolat eseményeit felidézve –, igen sok vidám mozzanatot is megemlítettek. A volt hallgatók által küldött tokaji aszút az utolsó köszöntés alatt már kézbe fogtuk, és a délelőtti plenáris ülést nagy pohárcsengés zárta le. Ebből az alkalomból kétnapos tudományos konferenciát is rendeztünk, ahol a professzorok, pályatársak, a gépelemek tanszék munkatársai és doktorjelöltek adtak elő részben a Terplán Zénó vezette tanszék múltjáról, a mai tudományos eredményekről, részben pedig a gépszerkezettan területéről. Terplán professzor úr később még részt vett a 2001. évi tanévzárón, illetve augusztus végén egy évfolyam-találkozón, ahol – mint volt dékánt – sok száz hallgató felállva ünnepelte az aulában. Az ünnepség végét azonban már nem várta meg, csendben, feltűnés nélkül, de szívében nagy örömmel távozott. A professzor úr példamutató türelemmel, alkalmazkodással viselte az idős korral együtt járó megpróbáltatásokat, amiben türelemmel és szeretettel segítette a felesége, Adél asszony. Tanszéki munkatársaival 2002. január 8-án beszélgetett utoljára, már a kórházban, ahol a megszokott szelíd mosolyával fogadta őket. Utolsó napjaiban már csak a felesége és a fia volt vele. Miskolcon, a Deszka temetőben nagy részvét mellett helyeztük örök nyugalomra 2002. január 25-én. A temető V1 parcellájában nyert végső nyughelyet, amely minden bizonnyal zarándokhelye lesz a Miskolcon végzett gépészgenerációknak. A temetésről szóló gyászjelentésben mellékeltünk egy kérést is, amely így szólt: „Ha tisztelted és szeretted a professzor urat, ne virágot hozz a temetésére, hanem tehetségedhez mérten utalj át bizonyos összeget az egyetem alapítványába, hogy abból elkészíthessük Terplán Zénó mellszobrát”. A kérés meghallgatásra talált, s bár virág is rengeteg volt a síron, összejött az összeg, amiből elkészülhetett a szobor. Az alkotást 2003. május huszonnegyedikén – a professzor nyolcvankettedik születésnapjának előestéjén – fel is avattuk. Azóta is nagyon örülök ennek, mert ez kifejezi a szeretetünket, a tiszteletünket és a megbecsülésünket e nagyszerű ember s kiváló tudós iránt. A szobrot Varga Éva miskolci szobrászművész készítette, aki a meghívó katalógusába ezt írta: „Édesapám a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett gépészmérnökként. Gyermekkoromban hallottam tanárairól, dr. Pattantyús-Ábrahám Gézáról, a kar nagy hírű professzoráról, és az ő fiatal gyakorlatvezetőjéről, Terplán Zénóról. Szeretem nézni, ahogy az idő szép íveket rajzolva összeköt távoli pontokat az életemben. Szobrász lettem, Miskolcra költöztem, és néhány éve egy sajószentpéteri iskolának volt alkalmam elkészíteni Pattantyús-Ábrahám Géza szobrát, és most Terplán professzor úr… Azt gondoltam, a személyes ismeretség megkönnyíti a dolgomat. Tévedtem. A portrékészítés olyan, mint egy hosszú párbeszéd. És az elkészült szobornak az a feladata, hogy nézőiben is felidézzen régi szép beszélgetéseket.”

Hajdu Imre

***

TERPLÁN ZÉNÓ (született 1921. május 25-én Hegyeshalomban, elhunyt 2002. január 16-án Miskolcon) gépészmérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 1931–39 között bencés gimnazista Kőszegen és Győrben, 1939–43 között a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem hallgatója. 1943–45 között tanársegéd, 1945–49 között pedig adjunktus a Budapesti Műszaki Egyetemen, 1949-től 1991-ig egyetemi oktató és egyetemi vezető: 1949–88 között tanszékvezető intézeti tanár, 1952-től tanszékvezető egyetemi tanár, 1964–68 között a gépészmérnöki kar dékánja, 1952-től 1960-ig rektorhelyettes. Főbb művei: Mechanizmusok (1959), Fogaskerék-bolygóművek (Antal–Apró–Döbröczöni társszerzőkkel, 1979), Pattantyús-Ábrahám Géza (1985), Az én gépészeim (1998). Kitüntetései: a GTE Pattantyús-díja (1958), Akadémiai díj (1973), a NME Pro Universitate kitüntetettje (1981), a BME Mihailich-díja (1989), Széchenyi-díj (1994), Borsod-Abaúj-Zemplén megye Pro Comitatu kitüntetése (1992), Miskolc díszpolgára (1995), TECHNÉ-érem (2001) József nádor-emlékérem (2001).

DÖBRÖCZÖNI ÁDÁM (született 1944. június 6-án Miskolcon) gépészmérnök, a Miskolci Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára. 1962-ben érettségizett a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban. 1962–67 között Nehézipari Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának hallgatója. 1967–75 között a Nehézipari Műszaki Egyetem tanársegéde, 1980–84 között aspirantúrázik az Odesszai Műszaki Egyetemen. 1975–88 között egyetemi adjunktus, 1988–97-ben egyetemi docens, 1988-tól a gépelemek tanszék vezetője. 1997-től egyetemi tanár, 1997–99 között általános rektor helyettes. 1986-ban a műszaki tudományok kandidátusa, 1987-ben dr. univ. majd 1996-ban dr. habil. lett a Miskolci Egyetemen. Kitüntetései: a ME Signum Aureum Universitatus plakett (1993), a GTE Egyesületi érem (1995), Széchenyi Professzori Ösztöndíj (1997), a GTE Pattantyús-Ábrahám Géza-díja (1999).

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése