Mindig várlak…

Hargitai Beáta alkotása


30 x21 cm.
Akvarell, papír
2015.

A szívünk, a lelkünk kicsit mindig nyitva várakozik, úgy kell a társ, mint egyik ujjunk mellé a másik, hogy teljes legyen a kapaszkodás, a kar az ölelésre, a lábak, hogy eljuthassak hozzád. Kicsit laza, és patetikus kezdés után alig tudom okosan folytatni, mert a kiskertajtó a nótával kezdve, a csendes esti búcsúzkodások a romantika nagy kedvenc témája. De van még sok ága-boga, hiszen a nagy szerelmeken túl, a gyerekek hazajötte az iskolából, a munkából, a távolakból, ahol határok szólnak bele az életünkbe, és napjaik felizgatott világából, betegségtől zajosan. Mind a várakozással kezdődő érzések, a kis festett kerítésrész lombokkal vadvirágokkal lehet szimbólum a lelkünkig. Minden szép, és megnyugtató, a régmúltat idézi az öreg meggyötört kerítés, amihez vétek lenne hozzányúlni, akár az emlékeinkhez, akár a legnemesebb érzéseinkhez. Az élet maga a várakozás, a meglepetések folyamata, amihez társul a logika, de sokszor idegenül, és hidegen szól bele az érzelmekbe. Régi kis kép, talán felejthető, de ha az éveim húrjait megpendítem még ma is kedves nekem.

Szerző: 2020. 09. 19.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló