Mennyi lehet az az emlékezet, mi az amit így mérhetnek, egy, vagy két emberöltő, vagy pár papíron elejtett utalás?? Az én rövidke életemre tudok csak hivatkozni ha az öreg hársakra gondolok. Mire gyermekként feleszméltem, már ott álltak, magasan, lombbal virággal, vagy száraz ágakkal, de álltak, és állták a fák kitartó büszkeségével az éveket. Az iskola, és a templom, mint ikrek egymás mellé épültek az akkori főpapok, és hívek megelégedésével. A templomkert hársakat kapott, gyümölcsfákat, és kerítésnek élő orgonabokrokat. Az iskola udvar öt diófát, hogy legyen hűs a gyerekeknek, ha játszani akarnak. Ma úgy vélem logikus volt, nekem természetes szépség ami végigkísért életem folyamán ha Felpécre gondoltam. Az évek mentek, számolta aki ráért, de számolatlanul is úgy elpörgött mint a forró szél. A kis faluban hétköznapi élet folyt, átvágtatott háború, béke, politikai játszmák, kiszolgáltatottságában is tartotta magát egyenesen mint ahogy a természet diktálta.
Ma ünnepre hívtak, könyvbemutató lesz. Mindig örömmel megyek, hiszen az emlékek fényében minden szépnek látszik, de a szívem nehéz. Az idők folyamán az öreg hársak is megvénültek, egy-egy óriás ágát is elvesztette, de élő része bőven ontotta a leveleket, és virágjait. Szakértők, hozzáértők hibáztatták a hársakat, hogy a templom fölé növő ágak kikezdték a tetőzetet, nincs tovább helye az udvarban. A visszavonhatatlan ítélet végrehajtatott. Ma amikor az öreg fákat versenyeztetik, a közösségek megmozdulnak, büszkék, hogy környezetükben tisztelhetik a város, vagy falu legöregebbjét. Ma temetni is megyek, ma elbúcsúztatom gyerekkorom öreg fáit, és ha ültetnek is helyére másikat, már semmi sem lesz olyan mint régen. A kép , ” Az öreg hárs a templomkertből ” akkor készült amikor a levelét hullatva várt a télre, még nem gondoltam, hogy csendes siratgatásával az élete is lepergőben van.