Megbúvó emlékek, amiket rég elfeledtünk, de ha kicsike fénykép kerül a kezünkbe képes megvilágosítani az agyunkat. Mozaikok, amik elvesztik merevségüket, átváltanak élővő, emlékké. Ilyen nekem Felpéc, ez a kis hajdanvolt picike falú, ahol mindenki mindenkit ismert, kinek a kije, és így tovább. Dombiné Joli a falu lelke, amikor mindenki szunnyad, és a saját álmával viaskodik, Jolika ébren álmodja a valóságot, akarja a továbblépést, az emlékek továbbálmodását, hogy semmi sem vesszen el. Így kaptam a képet is tőle megfakult fényképnek zsugorodva a múltból. Csak hosszas egyeztetés után jöttem rá, hogy hol is volt. Igen már rég eltörlődött az a kis ház és bizony lakói is pihennek, utódaik pedig szétszóródva ének valahol. Ez a kerék, az óriáskerék forog, nincs pihenő, a fel, és leszállás is csak pillanatnyi. A képen az udvar kendőzetlen egyszerűséggel kínálja magát, mindent a praktikum diktál, nem vendégváró, hanem az élet kiszolgálója. A délutáni nap nagy fénnyel, és még nagyobb árnyékkal időz a tornácon, a gondosan meszelt falak szinte vakítanak. Csend van, de nem ez a jellemző, hiszen az állatok jelenléte természetes, az élethez tartoznak. Faluszél, ahol már több ház nincs, vadon nőtt hatalmas akácfák a tető fölé magasodnak, talán a világ vége is lehetne pedig csak faluvég. Soha nem jártam az udvarban, talán csak benéztem, hiszen annyira messze volt tőlem ez a világ, és persze valahol egyformák is voltak a házak jobbára. Ma mégis szívesen nézegetem, az elmúló idő finoman hinti rám azt az áldást amitől homályosult szemmel minden széppé, talán túl széppé változik.