Nyakát, nyelvét nyújtogatva indult felém a gúnár
Apukám elkapta, s az udvar túlsó felébe hajította, anyukám meg engem kapott fel
Egyetlen állatokkal kapcsolatos gyerekkori emlékem van, amelyre mindig riadtan gondolok vissza. Ez pedig a ludakkal hozható összefüggésbe. Na, meg persze, az sem volt kellemes, amikor megharapott az Ildiék kutyája, csak azt hamar elfelejtettem.
A ludaktól viszont még ma is rettegek. Leginkább a gúnártól, mert mindig ő a főkolompos.
Amikor kisgyerek voltam, nekünk is volt egy szép kis lúdsergünk. Nagyok és hangosak voltak, kivéve a kispipéket, akik aranyosak és puhák. Sosem mertem egyedül megközelíteni őket, mert a gúnár szípott. Vagyis megcsipkedte alaposan mindazokat, akikről úgy gondolta, hogy veszélyeztetik népes családját.
Egy napsütötte vasárnap délután vendégeink érkeztek. Hogy kik, arra már egyáltalán nem emlékszem, a többi eseményre viszont tökéletesen. Meguntam a felnőttek szövegeléseit hallgatni, s kivonultam az udvarra játszani. Nyugisan főzicskéltem a finomabbnál-finomabb falatokat sárból meg mindenféle burjánból, mikor hirtelen megjelent a gúnár.
Azt mondják, az állatok érzik, ha valaki fél tőlük. Hát ez a gúnár biztosan észrevette az ijedtségem, mert nyakát, nyelvét nyújtogatva indult felém. Megszeppenve húzodtam mind hátrább, amíg a kúthoz nem értem, gondolván, hogy az valamennyire megvéd ettől az eszeveszett állattól. Azonban a gúnár elgágogta magát, s erre az egész lúdsereg megérkezett.
Visítani kezdtem. Eleinte nem lehettem elég hangos, mert semmi visszajelzés nem érkezett, de amikor már szíptak is, kiengedtem a hangom. Lett olyan hangzavar, hogy nacsak. Vendégestül rohantak ki szüleim az udvarra, s mindjárt kimentettek a ludak karmai közül. Vagyis a nyakaik közül. Apukám elkapta a gúnár nyakát, s az udvar túlsó felébe hajította. Anyukám meg engem kapott fel.
Többé nem tartottunk ludakat, én meg messziről elkerültem mindet. Egyetlen alkalmam volt még hadba szállni egy hatalmas gúnárral, s be kell vallanom: ő győzött. Népeket számláltunk éppen, hivatalos, állami, műanyag aktatáskával felszerelkezve. Krisztina néniékhez szerettem volna bejutni, amikor a kapuban szembe állt velem az óriás gúnár. Rettenetes volt! A szívem majd kiugrott a helyéből, de méltósággal védekezni próbáltam. Az aktatáskát tartottam magam elé, mint valami pajzsot, s közben folyamatosan hátráltam. De a gúnár nem. Csak jött, jött, miközben lyukasra csipkedte az állami népszámláló táskát. A főútra értünk, de a lúd még mindig nem tágított. Én azonban igen. Hirtelen megfordultam, s nyakam közé szedtem a lábam. Meg sem álltam egy darabig.
Mikor visszanéztem, jó távolról, még mindig ott állt, a nyakát nyújtogatva. Aznap a számlálgatás gúnártámadás miatt elmaradt.
László-Fábián Júlia
