Gyönyörű, huszonhárom éves lánya az ágyon feküdt

Sára napján született, Sárának hívták, Sára napján ment férjhez, és Sára napján halt meg

Nem bírta elengedni a kezét, csak szorította folyamatosan.  Az ágy másik oldalán Jóska állt, lehajtott fejjel. Ferike a földön ülve gőgicsélt. 

– Istenem, Istenem.

Semmi más nem tudott megfogalmazódni a fejében, csak ez a szó. És mindig egymás  után kétszer. Mintha két istenhez szólna. Gyönyörű, huszonhárom éves lánya az ágyon feküdt. Arca nyugodt, fájdalommentes volt. Már nem lélegzett. Sára napján született, Sárának hívták, Sára napján ment férjhez, és Sára napján halt meg. Micsoda egy fintora a sorsnak! Mintha nem ért volna rá máskor. Vagy  hatvan-hetven év múlva. Vagy legalább miután a gyerekek felnőnek.

– A gyermekek! – ugrott fel  ijedten. 

A valóság kirángatta  fájdalmából. Ferikét felkapta a földről, s Jóskához fordult.

– Hol van kicsi Jóska?

Az nem tudott válaszolni. Ujjasával megtörülte  szemeit, sarkon fordult, s kiment. Jula összekulcsolta lánya vékony ujjait, homlokon csókolta,  betakarta.

– Istenem, Istenem.

Ferike megragadta a keszkenője végét, s hosszas magyarázásba kezdett :

– Mámámámám, mámámá, te, te,hó,hó,hó.

– Aranyos  bogaram, milyen jó, hogy te még nem érted, mi történt – vonta magához unokáját. Gyere, keressük meg kicsi Jóskát.

A másik nagymamánál volt, a ház túlsó felében. 

– Mi lesz most, Jula?

– Valami lesz! Én Ferikét elviszem, Jóskára nem hagyhatjuk, amilyen állapotban van.

– Akkor kicsi Jóska maradjon nálam.

– Nem bánom. Már semmit sem bánok.

Könnyei  patakokként csordogáltak végig az arcán. Ekkor Ferike tizenegy hónapos, Jóska két éves volt. Egyiket az egyik nagymama, a másikat a másik vette maga mellé. Sokáig azt sem tudták, hogy testvérek, pedig úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Többször is együtt játszottak az utcán, mire kiderült az igazság.

Ferike volt a szerencsésebb. Habár vér szerinti nagyapja már meghalt, a nagymamája élettársa, Péter, fiaként szerette. Iskolába járatta, tanítgatta. Az életre nevelte.

Jóskára kemény évek vártak. Három évvel azután, hogy  édesanyját elveszítette, kitört a második világháború. Az apját besorozták katonának, ő a nagyszülőkkel maradt. Nemsokára meghalt a nagyapja, 44-ben a nagyanyja is. Tízévesen teljesen magára  maradt. Még azt sem tudhatta, mi van az apjával. Segítő szándékkal egy rokon elvitte magához – az egyetlen tinójával együtt, de túl sok volt az éhes száj a családban, hát elküldte szolgálni. A pajtában aludt, a tehenek mellett. Talán ő volt az egyetlen, aki  mindig arra várt, hogy minél több trágya legyen az istállóban, mert az tartott egy kis meleget. Két évig élt ilyen embertelen körülmények között, aztán végre megjött az apja a hadifogságból. Hazatérhetett! Újrarendezték az életüket. Az idősebb Jóska megházasodott, Jóska kapott egy anyát meg egy lánytestvért. Ezt a lányt vette feleségül később a magát Ferivé kinövő Ferike, néhány évvel a Jóska testvérének az esküvője után.

Jula mindig csöndesen figyelte az eseményeket. Lánya elvesztése megviselte, de részese lehetett felnőtt unokái boldogságának, örülhetett a dédunokáknak. De az Isten szót továbbra is csak párosan tudta kimondani:

– Istenem, Istenem.

Szerző: 2019. 11. 01.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló